Miocén kagylók által megfúrt perm mészkő
Korábbi cikkeinkben már foglalkoztunk a Bükk északi részén előbukkanó paleozós (óidei) kőzetsorozatokkal. A Nagyvisnyó határában található, napjainkban már védelmet élvező Mihalovits-kőfejtő a perm időszak végén lerakódott Nagyvisnyói Mészkő Formáció gyűrt rétegeit tárja fel. Az ősmaradványokban gazdag rétegsor felett, a Határ-tetőn azonban egy másik felhagyott kőfejtő üledékes kőzetei is tanulmányozhatók, amelyek érdekes „geo-történeteket” mesélnek el szemlélőjének. Írásunkban a Határ-tető perm időszaki, de a miocénben újra „átdolgozott” kőzeteivel foglalkozunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Határ-tetőn található néhai külfejtésben ugyanazt a sötét színű, sekélytengeri mészkövet fejtették, amelyet az alatta található Mihalovits-kőfejtőben. A késő-perm korú (kb. 250 millió éves) Nagyvisnyói Mészkő Formáció képződményei normál sótartalmú, esetenként enyhén túlsós, jól szellőzött trópusi sekélytengerben ülepedtek le, amelyben az oxigénhiány időnként jelentős volt. A vékonyan rétegzett mészkövek közé szintén sötét színű márga- és mészmárga rétegközök települtek. A mai Nagyvisnyó térségét hordozó Bükki-egység a perm időszak végén a mai pozíciójától több ezer kilométerre, egy sekélytengeri selfen helyezkedett el, amelyen nagy vastagságban rakódtak le különféle üledékek. A self parthoz közelebbi részén lagúnák sorjáztak, amelyekben rendkívül gazdag élővilág tenyészett. Sok lagúna feneke, így a nagyvisnyóié is a speciális vízrétegzési viszonyok miatt oxigéntől mentes (anoxikus) volt. A lagúnában keletkezett szervesanyag a fenékre süllyedt, viszont az oxigén hiánya miatt nem tudott lebomlani, így a mésziszapba keveredve felhalmozódott. Ez a szervesanyag festette meg az üledékgyűjtő iszapját és színezte sötét színűre a mészköveket, márgákat és mészmárgákat. Az ősmaradványokban rendkívül gazdag összletet a kréta időszakban deformáció érte, amely hatására képlékenyen deformálódott, azaz meggyűrődött. Ez azt bizonyítja, hogy a képződmény akkor a földkéreg egy mélyebb, nagyobb nyomással és hőmérséklettel jellemezhető zónájában helyezkedett el, hisz a felszínen nem szenvedhetett volna ilyen jellegű deformációt. A paleozóikum végén keletkezett, majd a mezozóikum végére a mélybe süllyedt rétegsor a miocénre újra a felszín közelébe került. De honnan tudjuk ezt? Milyen „geo-jelek” bizonyítják ezt a tényt a Határ-tető feltárásában?
A bánya feletti tetőn sétálva és lábunk alá tekintve ugyanazokat a fekete színű üledékes kőzeteket láthatjuk, mint a Mihalovits-kőfejtőben. Itt azonban ezek kicsit másképpen néznek ki. Alaposabban megszemlélve őket, úgy festenek ezek a kövek, mintha valaki/valami fúrógéppel összefurkálta volna őket. A pár mm–cm-es kis üregek némelyikében sárgás homok található, amely rázásra kihullik. A perm időszaki Nagyvisnyói Mészkő itt változó méretű kavicsok formájában tanulmányozható, amelyekben szépen kirajzolódnak a kőzetet tagoló kalcitos erek is. A kavicsok jól koptatottak és kerekítettek, közel gömb alakúak. A kavicsos törmelék között egykori puhatestű élőlények (pl. kagylók) meszes héjtöredékei is felfedezhetők. Vajon mi történhetett ezzel az eredetileg a perm időszak végén lerakódott sekélytengeri mészkővel?
A kora-miocénben (kárpáti korszak, kb. 17–16 millió éve) az Észak-Bükk vidékén lassú tengerelöntés (transzgresszió) vette kezdetét. Ekkoriban a mai Nagyvisnyó–Dédestapolcsány–Lénárddaróc települések vonalában egy meredek tektonikus perem helyezkedett el, amely egy süllyedő üledékgyűjtőre tekintett le. A tengervíz hullámzása a perm Nagyvisnyói Mészkőből álló partokon jelentős abráziós tevékenységet fejtett ki, amely folyamatosan bontotta, őrölte a partok kőzetanyagát. Az abráziós törmelék a meredek partfalak előtt halmozódott fel, ahol a tengervíz hullámzása abráziós kaviccsá formálta a kőzetanyagot. A nagy energiájú, hullámverés uralta tengerparton csak kevés élőlény tudott megélni. Marószivacsok, fúrókagylók és tengeri férgek alakították ki életnyomaikat leggyakrabban a kavicsokban és a meredek partfalakon. A perm mészkőben található „fúrólyukak” tehát bioeróziós nyomok, az egykori élőlények által termelt savak oldásnyomai ezek.
Láthatjuk tehát, hogy a kb. 250 millió éves, a tengerek mélyén lerakódott perm mészkő kialakulása után kb. 230 millió évvel egy nagy energiájú tengerpart sziklafalait alkotta, amelyet az abrázió és a vízben tenyésző gazdag élővilág „faragott” tovább. A feltárástól szép kilátásban lehet részünk az Északi-Bükk és a Bükk-fennsík irányába, a lábunk alatt Nagyvisnyóval.
A Határ-tető pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
