Részlet Kunbaracs Árpád-kori templomából

A Kiskunsági-homokhát kistáj területén, Kerekegyháza és Lajosmizse városai között bújik meg a térség egyik legkisebb lélekszámú települése, Kunbaracs. A futóhomokkal és erdőségekkel borított vidékre csak az jön, akinek dolga van itt, vagy aki éppen érdeklődik az Árpád-kori templomok iránt. Kunbaracstól kb. 2 km-re északnyugatra kereshetők fel ugyanis az ősi Baracs település középkori templomának maradványai. Írásunkban a templom történetével és építőanyagával ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Kunbaracs honlapja a következőket írja a templomromról: „A templom egyhajós volt, építési anyaga terméskő. A terméskövet kevés faragással tették alkalmassá az építkezésre. Magán a falon oltották meg a meszet. A megmaradt falakból látjuk, hogy erősen és jól építkeztek. Ritkaság számba megy az olyan templom, mint a baracspusztai, amelynek hossza 17,75 méter volt. Az alaprajzát tekintve román kori, ezt igazolja a félkörös apszisa (szentélye) és megmaradt lábazati köve. Az építkezés a 13. század első felében történhetett. A szentély északi oldalához a gótika idején négyzetes kápolnát építettek. A kápolnával egy időben építették a félkörös szentélyhez a kiugró két támpillért is. Ekkor készülhetett a templomot övező kör alakú fal, ami a templomot és az ezen a falon belül lévő rendházat védhetővé tette; itt keresett védelmet a falu népe ellenséges támadás alkalmával. A templom nagy részben hatalmas, faragott homokkövekből készült. Alapjához és a templomot körülvevő falhoz alföldi terméskövet használtak. Vakolata vastag és jó anyagú, bizonyos részeken zöld, piros, sárga és fekete színű falfestés díszítette.
A romokat 1929–1932 között tárták fel, ám azóta a köveket széthordták, így szinte alig maradt valami a régi épületből. A templomot valószínűleg a 13. században emelték, majd a tatárjárást követően gótikus stílusban kibővítették és egy 38 méter átmérőjű, nagyjából kör alakú falat vontak köré. Ez utóbbi még ma is jól látható, végig lehet sétálni rajta. Görbe László piarista atya és Laczkó János régész–muzeológus nyújtott segítséget abban, hogy egy kereszttel méltó módon állítson emléket templomépítő őseinknek a Beliczai család. Az emlékkereszt szentelése 2005. augusztus 21-én volt az ősi templomromnál. A Beliczai család a tulajdonában lévő területen minden év augusztus 20-át követő vasárnap szentmisével egybekötött megemlékezést és baráti találkozót tart. Az Árpád-kori templomrom napjainkban zarándokhely lett.”
A fenti szöveg csak terméskőnek nevezi azt a sárgásszürke színű likacsos kőzetet, amelyből az ősi templom alap- és kerítőfalai épültek. Ez az üledékes kőzet nem más, mint a Nagyalföld évszázadok óta használt és közkedvelt szilárd építőköve, a réti vagy tavi mészkő (népies elnevezéssel darázskő). Ennek az édesvízi karbonátos képződménynek a kialakulása a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) legvégén (kb. 13 ezer évvel ezelőtt) kezdődött el a homokbuckák közötti sekély, szikes tavakban, s pár ezer évvel ezelőtt fejeződött be (de bizonyos helyeken még napjainkban is tart). A felszín alatt kb. 80–120 cm mélyen fekvő kemény kőzetet külön erre szakosodott mesterek keresték meg, s bányászták ki. A vasoxid-ásványok által sárgásra színezett édesvízi tavi karbonátok azért likacsosak (innen a darázskő elnevezés is), mert az egykori tavakban élt növények szerves maradványai (pl. szár) elbomlottak az őket csapdába záró darázskövek szövetéből.
Láthatjuk tehát, hogy a Kiskunság homokbuckái között is volt annak idején szilárd építőanyag, amelyet már a középkor óta felhasználtak egyházi és világi épületek építésére. Bács-Kiskun megyében Soltszentimrén, Lajosmizsén és Nyárlőrincen találkozhatunk ezzel a kőzettel, kivétel nélkül középkori templomromok falaiban.

A templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt