Fakószürke gyökérjáratok a bauxitos paleotalajban
Balás Jenő erdélyi származású bányamérnök az 1920-as évek elején fedezte fel a Gánt melletti, Bagoly-hegyi bauxitos előfordulást. A jó minőségű érc termelését 1925-ben kezdték meg, s kisebb-nagyobb megszakításokkal 1985-ig folytatták. A megmaradt hatalmas külfejtés ma a geoturisták, az ásvány– és fosszíliagyűjtők paradicsomának számít, ahol mellesleg földtani tanösvény (Gánti Bauxitföldtani Park) mutatja be a terület geológiai érdekességeit. A néhai bányagödörben található geo-csemegékkel már jó néhány korábbi írásunkban foglalkoztunk. Egy dologgal viszont még nem: a bauxitban előforduló függőleges kiterjedésű, fakószürke gyökérjáratokkal. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Gánt környéki bauxitok a késő-triász korú, kb. 225–220 millió éves Sédvölgyi Dolomit Formáció egyenetlenül lepusztult felszínére települnek, kb. 180 millió éves üledékhézaggal. A mai Vértes területét hordozó lemeztöredék, az ún. Dunántúli-középhegységi-egység a kréta időszak végére (kb. 65 millió év), hegységképző szerkezeti mozgások hatására kiemelkedett a tengeri üledékképződési környezetből, s egy jó ideig szárazföldi térszínen folytatta „életútját”. A meleg és csapadékos trópusi klímán a korábban lerakódott, s szárazulatra került karbonátos kőzetek a szénsavas víz hatására oldódni (karsztosodni) kezdtek. Az így kialakult karsztos mélyedésekbe hordódott bele később az alumíniumban dús, vöröses színű málladék, a bauxit (kb. 50–45 millió éve, az eocén korai szakaszában). Feltételezzük azt, hogy a triásznál fiatalabb mezozós (középidei: jura, kréta) képződmények a hosszú lepusztulási időszak alatt leerodálódtak a területről, egészen a bauxit feküjét képező késő-triász dolomitos rétegsorokig. Láthatjuk tehát azt, hogy a bauxit megjelenése egy üledékes rétegsorban szárazföldi körülmények kialakulását jelenti, összekapcsolódva egy meleg (legalább 22–24°C évi középhőmérséklet), csapadékos (min. 2000 mm feletti évi csapadékmennyiség) trópusi klímával és egy erős lepusztulásos időszakkal. A bauxitos összletet eocén tengeri rétegsorok fedték be később, megvédve őket a lepusztulástól.
A bányagödör északi részén, a benne található tanösvény útvonalát követve, érdekes mintázatokat vehetünk észre a bauxitban: közel függőleges, változó vastagságú (0,5–0,8 cm), néha elágazó, a környezetüknél fakóbb színű kis „csatornácskákat”. Ezek a világosabb üledékekkel kitöltött kis járatok nem mások, mint egykori növényi gyökerek helyei. Az eocén korban, amikor a bauxit képződése zajlott, trópusi klíma uralkodott, az alumíniumban és vasban dús kőzetmálladékon trópusi talajok alakultak ki. Ezeken a talajokon különféle növények éltek, amelyek gyökerei változó mélységben hatoltak le a bauxitba. A középső-eocén elején a területen lassú transzgresszió (tengerelöntés) kezdődött, amely a bauxitos összlet elmocsarasodását okozta, hisz a közeledő tenger megemelte a felszín alatti vizek szintjét.
Az elmocsarasodás, a vizes környezet létrejötte geokémiai változásokat idézett elő a talajjal fedett bauxitokban. A mocsári víz és a kőzetréseken leszivárgó kénessav kimosta a vasat az üledékekből, s a mocsárból kén-, foszfor- és szénvegyületek oldódtak a bauxit anyagai közé (ezek rontják a bauxit minőségét). A bauxitos összletbe behatoló növényi gyökerek is geokémiai változásokat idéztek elő maguk körül. Az üledékekbe ágyazott, levegőtől elzártan bomló növényi gyökerek lokálisan reduktív környezetet okoztak maguk körül, amely szintén segítette a befoglaló üledékek vastalanodását a gyökérmaradványok körül. A képen látható világosabb sávok tehát az eocénben a bauxitok tetején élő növények gyökérnyomai, amelyek a mocsári oldatok által okozott kilúgozási folyamat eredményeként jöttek létre. Ezeket az egykori gyökerek helyén található világosabb foltokat a fosszilis talajokkal foglalkozó paleopedológia tudománya eltemetődési glejesedésként ismeri. A fakó foltokkal átszőtt, kb. 2 m-es vastagságú zóna nem más, mint paleotalaj, azaz az egykori bauxit tetején kialakult, ma már nem élő, ősi talajmaradvány.
Az eredeti növényekkel már nem, de azok szénülésével keletkezett eocén kőszénrétegekkel szintén találkozhatunk a Bagoly-hegy néhai külfejtésében. A lassan elmocsarasodó, édes-, féligsós (brakk)-, majd sós vízzel elborítódó térszín elpusztuló növényzete üledékek alá temetődött, s növekvő hőmérséklet- és nyomásviszonyok között szénülésnek indult. Műrevaló kőszéntelepek itt ugyan nem képződtek, a kőszén itt inkább földtani–teleptani érdekesség.
A Bagoly-hegyi külfejtés (gyökérnyomok) pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
