Elhagyott folyómeder a Berettyó mentén
Előző kapcsolódó cikkünkben már alaposan körbejártuk azt, hogy egy földrajzi terület vízfolyásai milyen okok miatt változtathatják meg medreik lefutását (természetesen az emberi hatásokat leszámítva). Ezen okok között a „legerősebb” paraméter az adott terület süllyedése vagy éppen emelkedése, amelyek váltakozásai jelentősen befolyásolják a rajtuk átfutó vízfolyások „viselkedését”. Előző írásunkban a Tisza mederváltozásait jártuk körbe a negyedidőszaki Nagyalföldön, hisz a Körös-vidék vízfolyásai vizüket végső soron ebbe a folyóba szállítják bele. Cikksorozatunk következő felvonásában a Maros és a Körösök kerülnek terítékre. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Kezdjük a Marossal! A jelenleg kb. 750 km hosszú Maros Nagylak térségében érkezik meg hazánk területére, s kb. 50 km-t megtéve Szegednél ömlik a Tiszába (18 km-es szakaszán magyar–román határfolyó). A Keleti-Kárpátokban eredő folyó megszületése után az Erdélyi-medencében hullámzó beltavat töltögette a miocén végétől a pliocénig, majd egy interkollin (hegységközi) völgyön keresztül jutott ki a Nagyalföld peremére. A síksági térszínre kiérve a folyó esése jelentősen lecsökkent, s a nagy mennyiségű hordalékából egy 80–100 km-es, nagy kiterjedésű, legyezőszerűen szétterülő hordalékkúpot épített fel a pliocén végétől. A Maros a negyedidőszak, azaz az utóbbi kb. 2,5 millió év során, a hordalékkúpja tengelyében a mindenkori aktuális lejtésiránynak megfelelően alakította folyásirányát. A nagyalföldi területekre a folyó döntően homokos üledékeket szállított, a kavics szemcseméretűeket a medence peremén, az Erdélyi-szigethegység lábánál rakta le. A hordalékkúp üledékei nyugat–északnyugat felé vastagodnak (100 m-ről 700 m-re) és finomodnak. Természetesen függőleges metszetben is változik az üledékek szemcsemérete. A mélyebb rétegekben még a közép- és durvaszemű homok uralkodik, amelyeket három kavicsszint és nyugat–északnyugat felé kivastagodó agyagrétegek tagolnak. Ezeknek a durvaszemű törmelékes üledékes képződményeknek a rétegvizei nagyon fontosak a terület ivóvíz ellátásában. A hordalékkúp felszíne felé közeledve finomodik annak rétegsora, már a finomhomok, az iszap és az agyag dominál.
A negyedidőszak egyes szakaszaira jellemző volt a Maros Körös-vidék felé való lefolyása, de a folyó würm teraszokat épített ki Dévától a Temes és a Béga mentén is, amely a hordalékkúpjáról való délnyugati lecsúszását feltételezi. A würm végén a Maros a Körös-medencéből a Dél–Tisza-völgybe tette át lefolyását, azaz fokozatosan délre tolódott a folyó vízrendszere, elhagyva hordalékkúpjának központi részét (Dombegyháza–Orosháza–Csorvás–Elek közötti terület). A folyó „csatangolásának” számos hidrogeográfiai emléke maradt meg, például a Körös–Maros közének elhagyott folyómedrei (pl. a Száraz-ér, amely az egykori főág maradványa). A néhai Maros ágak között a hullóporos üledékképződés hatására nedves térszíni, azaz infúziós lösz halmozódott fel. A leírtakból láthatjuk tehát, hogy nem meglepő az, hogy a Körös-vidék peremén, például Békéscsaba térségében az Ős-Maros üledékei és felszínformái is tanulmányozhatók. Ez a Maros hol észak, hol dél felé való lecsúszásának eredménye, saját hordalékkúpjának tengelyéről. Itt jegyeznénk meg, hogy a hivatalos akadémiai tájbeosztás a Maros hordalékkúpjának magyarországi részét Csanádi-hátnak nevezi.
Érdekes, mondhatni kalandos utat futottak be a Körösök (Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös), és a Berettyó is. A Körösök a teljes negyedidőszak alatt a Körös-medence süllyedékébe akkumulálták hordalékukat, a medence belseje felé haladva egyre finomabb üledékeket pakolva le. Kicsit durvább a Sebes-Körös hordaléka. Az Erdélyi-szigethegységben eredő vízfolyások a hegységből kilépve szintén hordalékkúp építését kezdték meg, a Berettyó és a Sebes-Körös, valamint a Fekete- és a Fehér-Körös is, egy-egy összeolvadó hordalékkúp-felszínnel. A Körös-vidék negyedidőszak alatt végig fennálló feltöltésével hozható kapcsolatba az, hogy a Fekete- és a Fehér-Körös korábbi nyomvonalát hiába keressük. Viszont több ismeretünk van a Sebes-Körös negyedidőszaki kalandozásairól. A folyó a pleisztocén elején még Mezőberényen át tartott a Dél–Tisza-völgy felé, de a jégkorszak közepén a Nagy-Sárrét megsüllyedése miatt a Sebes-Körös arra vette az irányt. Ez után kezdte felépíteni a folyó a Berettyóújfalu–Füzesgyarmat–Szeghalom–Komádi közötti hordalékkúpját. A pleisztocén vége felé már a megsüllyedő Kis-Sárrét „csalogatta” el a folyót, ezért folyásiránya dél felé tolódott el.
A Tiszántúl vízrajzi képét erősen befolyásolta még az a tényező, hogy az Ős-Tisza és az Ős-Szamos vízrendszere az Ér-völgyében haladt hosszú ideig, s a Pocsaji-kapun át belépve, a Körös-vidék arculatának jelentős átformálódását végezte. Az ősfolyam az Érmelléki löszös hát területén aktív bevágódást végzett, kialakítva az Ér-völgyét. A löszös hát az Ér-völgyét Nagylétától Pocsajig kíséri. A Berettyó–Kálló köze kistáj az ősfolyó, valamint később az oda áttevődő Berettyó lapos ártéri síkjává formálódott. Felszínét elhagyott folyómedrek és morotvák kísérik. A Hajdúság déli részén, valamint a Nagy-Sárréten nyomon követhető az Ős-Tisza fokozatosan északról délre való eltolódása, amelyet a nagyméretű folyómedrek és folyóhátak elrendeződése is jól tükröz. A folyóhátak közül a négy legnagyobb kelet–nyugati irányú. A legészakibb a hajdúsági Köselyt kíséri. Már a Nagy-Sárréthez tartoznak a Derecske–Püspökladány, Berettyóújfalu–Szerep, valamint a Füzesgyarmat–Bucsa vonala mentén húzódó medrek és folyóhátak. Északkelet–délnyugati futásirányú az ötödik folyóhát, amely Berettyóújfalu–Szeghalom–Körösladány vonalon fut. Az irányváltozásoknak megfelelően módosult az akkumuláció, azaz az üledékek felhalmozódásának színtere is: fokozatosan eltolódott a Nagy-Sárrét irányából a Kis-Sárrét felé, valamint a Sebes-Körös és a Kettős-Körös közére.
A folyóhátak, elgátoló szerepük miatt nagyban hozzájárultak „a két Sárrét” mocsárvilágának kialakulásához. A Nagy-Sárréten az Ős-Tisza Bucsánál összefutó folyóhátai tették zárt teknővé a területet. A Kis-Sárrét esetében nyugat felől az északkelet–délnyugati csapású Ős-Tisza folyóhátai, délről pedig már a Sebes-Körös által felmagasított folyóhátak gátolták a vizek lefolyását. Itt jegyeznénk meg, hogy a folyóhátak a partok fölé magasodó, az ellenkező oldalon pedig lankásan ereszkedő, alacsony természetes gátak, amelyeket a folyómederből kilépő vizek raknak le. Az Ős-Tisza kb. 22–20, ill. az újabb kutatások szerint csak kb. 16–14 ezer évvel ezelőtt hagyta el az Ér-völgyét, s helyeződött át nagyjából a mai nyomvonalára. Ezzel részletesebben egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.
A két cikkből láthatjuk tehát azt, hogy a negyedidőszakban a Maros, a Körösök és a Berettyó elég komolyan „becsavarogták” a mai Tiszántúl vidékét, mire elfoglalták mai helyüket a holocén elején, kb. 10 ezer éve. A holocén végére, azaz napjainkra folyóink már a térképről jól megszokott nyomvonalukon haladnak, szabályozva, gátak közé szorítva. A Berettyó és a Körösök magyarországi szakaszai szinte teljesen mesterséges mederben folynak, amelyek a 19. század második felében induló folyószabályozásoknak köszönhető. De ez már egy másik cikkünk témája!
A fontón is látható elhagyott meder pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
