Nyárád Árpád-kori temploma
Mezőnyárád település annak a csatamezőnek az északi peremén fekszik, ahol 1596. október 22–26. között, a tizenötéves háború végén a török és a keresztény seregek megütköztek egymással. A napjainkban csendes kis falucska egyik kevésbé ismert látnivalója a Szondy utcában található, amely egy hányatott sorsú Árpád-kori templomrom. Írásunkban az egyházi épület történetével és szokásunkhoz híven építőköveivel ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Az egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom a 13. században épült román stílusban. Történetéről nem sokat tudunk, de a törökök két ízben is elpusztították Nyárádot a templommal együtt, méghozzá 1544-ben és 1596-ban. Utóbbinál a község vidéke felvonulási terület volt a mezőkeresztesi csata mezeje felé. A tönkrement templom felújítását és bővítését csak az 1725. évi tűzvész után kezdték meg, 1728-ban. Az egyik internetes forrás ezt írja a templom 18–19. századi történetéről: „Valaha a templom mellett volt a temető. A templomban volt egy kripta, melyet a Bárczi család építtetett a maga számára. Szentély és hajó mennyezetes, sekrestye az északi oldalon boltozott, tető közepén tornyocska, tetején kettős vaskereszt, homlokzat a tető magasságáig falazott, rajta középen Nepomuki Szent János kőszobra. A főoltáron Szent Anna festett képe volt. 1812-ben Benitzky Mária, Majtényi Pál özvegye állíttatta helyre, ekkor épült a torony is. A tetőzetet fémmel megerősítették és zsindelyfedést kapott. A toronyban három harang lett felszerelve. A legnagyobb harang 1 mázsás, Szent Anna tiszteletére szentelték, a második harang 70 fontos és Szent Lajosnak szentelték, a legkisebb, 40 fontos harangot Szent László és minden szentek tiszteletére szentelték. A kórusra falépcső vezetett. A templomon 9 ablak, orgonája 5 regiszteres volt.”
A történelmi évszázadokkal dacoló templomnak a kegyelemdöfést a 20. század adta meg. 1944. novemberében a templom tornyában a németek megfigyelőállást létesítettek, amely a szovjet támadáskor találatot kapott, ill. később még egy villámcsapást is szenvedett. Annak ellenére, hogy Nyárád új temploma 1936-ban felépült a faluban, a régi templomot még 1954-ig rendszeresen használták. Sajnos ezt követően állapota romlani kezdett, köveit a helyi lakosok hordták szét. Mire a műemlékvédelem észbe kapott az 1970-es években, már erősen lepusztult állapotba kerültek a maradványok. A dél-borsodi térség egyik legrégebbi építészeti emlékének így ma már sajnos a torzója látható csak.
A romok között barangolva érdemes kicsi beszélni arról, hogy itt az Alföld északi peremén (Borsodi-Mezőség kistáj) milyen kőzetanyag állt rendelkezésre az ilyen jellegű egyházi épületek megszületése előtt. A téglagyártás alapanyaga az agyag, ugyan bőségesen rendelkezésre állt a területen, de a hajdani építtetők más szilárd kőzetanyag után is kutakodtak. Nem is kellett messzire menniük, hisz légvonalban pár kilométeres távolságra már a Bükkalja vidéke húzódik, ahol nagy mennyiségben rendelkezésre állt szilárd építőkő. A Bükkalját Eger és Miskolc között több száz méteres vastagságban fedik miocén vulkáni törmelékes (piroklasztikus) kőzetek, amelyek kb. 21 és 12 millió év között rakódtak le, heves robbanásos vulkáni tevékenységek közepette. A savanyú kemizmusú, azaz magas szilíciumdioxid-tartalmú riolit– és dácittufákat több helyen is bányászták a Bükkalja településeinek térségében. Ezek a kőzetek a változatos színük (pl. sárgás, vöröses, lilás) miatt dekoratívak voltak, ellenállók, de mégis könnyen megmunkálhatók, faraghatók. Erre az előbb említett területen bőven találunk példákat, a barlanglakások, a tufaistállók, a szakrális kőemlékek vagy éppen a borospincék kapcsán.
A templomfal döntően piroklasztikus kőzeteit tanulmányozva, egyes példányok kőzetszövetében lapított, egymással közel párhuzamos és sok esetben összeérő, sötétebb, „kihengerelt” sávocskákra lehetünk figyelmesek. Az ún. fiamme-s (ejtsd: „fiammés”) szövet az összesülés során a magas hőmérséklet és a rétegterhelés hatására alakul ki a vulkáni törmeléktakaró belsejében: az üvegszilánkok és a horzsakövek ellapulnak, egymáshoz tapadva összehegednek, összefüggő kőzetüveggé alakulnak át, melyek később perlitté hidratálódhatnak. A kemény, ellenálló, összesült ignimbrit kinézete inkább egy lávából kialakult kőzetére hasonlít, amelyet a 20. század második felének geológusai annak is térképeztek ki a térségben zajló munkájuk során.
Láthatjuk tehát, hogy egy középkori templom falai nem csak az elmúlt 800 év emberi történelméről mesélnek, hanem egy kicsit távolabbi földtörténeti korok földtani képződményeiről és eseményeiről is. A kőzetek mögött pedig nem csak egy tájegység húzódik, hanem megelevenednek abban azok az ősi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok is, amelyek a Bükkalja tufáit egészen Nyárádig szállították.
A templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
