Részlet a Kisamerika barlanglakásaiból
A Déli-Bükk és az Egri-Bükkalja kistájak találkozásánál, a Hór-völgy bejáratánál fekszik az ősidők óta lakott település, Cserépfalu. A kiváló borokat (is) rejtő pincesorairól, hatalmas református templomáról, kiállítóhelyeiről és tufás földtudományi értékeiről nevezetes Cserépfalu lakói ma házakban laknak. Ez viszont nem volt mindig így! Erre kiváló példa a településtől keletre található Kisamerika, ahol romosodó barlanglakások mesélnek az egykoron itt élő emberek sanyarú sorsáról. Írásunkban ezeket a barlanglakásokat vesszük szemügyre. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Cserépfalu térségében található, könnyen faragható vulkáni kőzetekbe mélyülő „tufahajlékok” kialakulásának történetét csak akkor érthetjük meg igazán, ha előbb kicsit a terület földtani felépítésével is foglalkozunk. Az Egertől Miskolcig húzódó Bükkalja (Egri- és Miskolci-Bükkalja kistájak) területét több száz méteres vastagságban piroklasztikus (vulkáni törmelékes) kőzetek (pl. riolittufa, dácittufa) építik fel, amelyek a miocén kori vulkáni működés során keletkeztek (kb. 21–12 millió éve). A heves robbanásos vulkáni működések során óriási térfogatú anyag került a felszínre, amely a légkörből hullott vissza a felszínre „portufaként” vagy a vulkáni felépítmények oldalain hömpölygött le ártufaként, s vált később kőzetté. Ezek a különféle mértékben összesült és az eróziós folyamatoknak eltérő módon ellenálló vulkáni tufák vesznek részt Cserépfalu térségének felépítésében is. A Kisamerika barlanglakásai a vastag vulkáni törmelékes összlet legfelső, fiatalabb képződményeiben helyezkednek el, amelyet a szakemberek Harsányi Riolittufa Formációnak neveznek (régebben ez volt a „felső riolittufa”). A kb. 15–13 millió éves piroklasztikus összlet lerakódása a bádeni korszak végén kezdődött, s egészen a pannóniai elejéig tartott. A riolitos, azaz savanyú (SiO2-tartalom >70%) összetételű piroklasztikumokat zömében hullott, lavina-, freatomagmás (gömbkonkréciós, tufagalacsinos) és áthalmozott riolittufa–tufit változatok építik fel. A vulkáni robbanások során keletkezett összlet gyakran tartalmaz felszakított andezit- és dácit zárványokat, valamint bőven akad benne üledékes közbetelepülés (pl. tufás homok, aleurit, agyag, diatomás tufit) is. Ennek a formációnak a rétegei tárulnak fel a Kisamerika mesterségesen kialakított bányagödrében (Berezdalja) is, amelyben a néhai lakók barlanglakásaikat vájták.
Cserépfalu térségében már a középkorban ismeretesek voltak barlang- és pincelakások, de a Kisamerikánál találhatóak valószínűleg a 19. század második felében vagy az 1920-as években készülhettek. Ekkoriban tömeges kivándorlás indult meg Magyarországról, például Amerikába, ahová szerencsét próbálni költöztek ki hazánk fiai és lányai. A legszegényebbeknek (pl. zsellérek) még elindulni sem volt pénzük, ezért ők csak a saját kezük által vájt barlanglakásokig jutottak, amelyekre a fent leírtak miatt a Kisamerika református gúnynév ragadt. Az itt élők napszámosként, idénymunkákkal keresték kenyerüket, az asszonyok az erdőkbe jártak hóvirágot, ibolyát, sóskát és gombát szedni, amelyeket a faluban vagy a mezőkövesdi piacon igyekeztek eladni. A riolittufát összetörve súrolószert állítottak elő, amelyet szintén eladtak. A férfiak fából szerszámnyeleket faragtak, vesszőseprűt készítettek. 1934-ben a Zöld Kereszt lapja Cserépfaluban 12 barlanglakást jegyez fel, összesen 36 lakóval. Érdekesség, hogy Tibolddaróc volt a legtöbb barlanglakással rendelkező bükkaljai település, amelyekben 1930-ban a település lakosságának 60%-a lakott (ez 215 barlanglakást jelentett, 1463 fővel). A cserépfalui barlanglakások közül 1975-re ezek közül már csak egy volt lakott, a többi tönkrement, ill. pinceként funkcionált. Egy 1928-as adat szerint egy idősebb férfi és egy nő 10 mázsa búzáért vették meg barlanglakásukat. Megoszlik a szakemberek véleménye arról, hogy milyen társadalmi–gazdasági hatásokra jöhettek létre a Bükkalja barlanglakásai. A települések szegény zsellér lakossága azért kényszerülhetett annak idején barlanglakásokba, mert a terület földesurai sajnálták a kevés kis megművelhető földtől „elvenni” megmunkálóinak házhelyét. Egy másik elmélet szerint a zsellérek „saját akaratukból” hagyták el házhelyeiket és a földesúri terhek elől menekültek el saját készítésű „fecskefészkeikbe”.
„A lakás bútorainak egy részét általában maguk a lakók készítették, asztal, láda, karoslóca, szalmaszék, szalmadikó (ágy). Ez utóbbiak ülő, illetve fekvő részét zsupszalmával fonták be, innen az elnevezés. A tisztálkodás és a főzés igen nehézkes lehetett, hiszen kút nem volt a lakásoknál. A vizet a Váraljai utcán lévő közkútból hordták kannákban, vödrökben. Kutat csak Szabóék építettek, illetve ástak 1958 végén. Télen úgy spóroltak a tüzelővel, hogy amikor a tűz leégett, tehát nem füstölt, a kéményt kürtődugóval bedugták, így nem szökött el a meleg. A dugó rongyból készült és egy rúddal dugták fel a kéménybe. Volt olyan lakás is, ahol nem volt kemence, hanem kint építettek kemencét. Ez szükséges volt a kenyérsütéshez minden háznál.” (forrás: cserepkakas.hu).
A Cserépfalu keleti határában tátongó egykori barlanglakásokat az idő vasfoga igencsak megviselte, a beomlás, azaz a megsemmisülés határára kerültek. Maradványaikat az Ördögtorony tanösvény útvonala mentén járhatjuk be. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy miként néztek ki belülről, lakott állapotban ezek a tufalakások, érdemes Cserépváralja vagy Szomolya tájházait felkeresni.
A Kisamerika pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
