A Szalajka-forrás mögötti forrásbarlang bejárata
Korábbi cikkeinkben már taglaltuk a Szalajka-völgy két csodálatos és a turisták által is igen kedvelt hidrogeológiai (vízföldtani) értékét, a Szikla-forrást és a Fátyol-vízesést. Utóbbi esetében azonban még nem foglalkoztunk azzal, hogy honnan is ered a vízesés vize. Vajon hol lép ki a víz a hegység gyomrából? Hol „fegyverkezik” fel a karsztvíz azzal a karbonát-mennyiséggel, amely a Fátyol-vízesés tetarátájában kicsapódik? Írásunkban a Szalajka-forrással kapcsolatos szakmai ismeretanyagot rendszerezzük. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Szalajka-forrás a maga évi átlagos 4500 liter/perces vízhozamával a térség egyik legnagyobb hozamú karsztforrása. Az eddig mért maximális vízhozama 12000 liter/perc, míg a minimális 1600 liter/perc volt. A VITUKI 29 éven át tartó mérési átlaga 5517 liter/perc értéket adott. A karsztforrás átlagos hőmérséklete 5–8,2 °C között váltakozik, amely a terület évi átlagos középhőmérsékletével egyezik meg. A 458,4 m-es tengerszint feletti magasságban fakadó forrás a Szalajka-patak legjelentősebb táplálója, melynek vize hosszú utat tesz meg a Bükk mészkőtömegében. A forrás az ún. leszálló típusú hideg karsztforrások csoportjába tartozik. Ez azt jelenti, hogy a forrás vize a fakadás helyénél magasabb térszínen keletkezik (azaz hullik le csapadékként), s a gravitációnak engedelmeskedve szivárog le a forrásszáj felé. Így tesz a Szalajka-forrás vize is, amely a Bükk-fennsíkon található Hármas-kút és Fekete–sár-rét térségében nyelődik el a triász Bükkfennsíki Mészkő Formációban (vízgyűjtő területe kb. 10 km2). A Hármas–kúti-víznyelő 870 m-es tengerszint feletti magasságban található, és légvonalban 3500 m-re a Szalajka-forrás szájától, míg a fekete–sár-réti töbör 856 m-es magasságban és 2700 m-re a forrástól. Ezt 1990. április 20-án igazolták a Fekete–sár-rét északi töbrében elnyeletett fluoreszcein ammónium-hidroxidos oldattal, amely április 27-én jelent meg a Szalajka-forrás vizében (a jelzőanyag még június elején is észlelhető volt). Érdekes adalék, hogy a fluoreszceines víz 11 nap múlva megjelent a korábban már bemutatott Szikla-forrás vizében is, annak ellenére, hogy a két forrás között a felszínen zömmel vízzáró kőzetek találhatók. Ezekből következik, hogy a víz a mélykarszt jó másodlagos porozitással rendelkező karbonátos kőzetein át jutott a Szikla-forráshoz.
A Szalajka-forrás mai helyét a riss és würm jégkorszakok közötti riss–würm interglaciálisban foglalta el. Ez azért következett be, mert a Bükk pleisztocén (jégkorszaki) több száz méteres szakaszos kiemelkedése miatt a korábbi forrásszájak (forrásbarlangok) a magasba emelkedtek, s szárazra kerültek. Ebből pedig az következik, hogy a mai Szalajka-forrás felett kb. 90 m-rel magasabban elhelyezkedő Istállós–kői-barlangból áramlott ki annak idején a forrás vize, de a Bükk kiemelkedése miatt az üreg napjainkra már egy száraz és inaktív, romosodó forrásbarlang képét mutatja. A karsztvízszint lejjebb szállásával pedig a forrás elfoglalta jelenlegi helyét a jégkorszak végén. További érdekesség, hogy a Szalajka-forrás mai kijárata egy mesterségesen hajtott táró, melyet az 1960-as évek vízfeltáró kutatásai során készítettek el. A forrás eredetileg a mai kilépési pontjától délre, 50 m-re fakadt. A forrás mögött valószínűleg egy nagyobb méretű barlangrendszer húzódik, amelyet azonban még nem sikerült feltárni. A felfedezéshez egy szerencsétlenség is kötődik: Fodor Géza könnyűbúvár 1979. július 14-én a forrás feltárás közben itt lelte halálát. A tragikus esetről a terméskővel kirakott és vasráccsal lezárt ajtó fölötti emléktábla emlékezik meg. A Szalajka-forrásbarlang a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság engedélyével látogatható, 2012-től megkülönböztetetten védett barlang.
A forrás vize kemény, azaz oldott kalcium-karbonátban gazdag. A kőzetek „fogságában” akár több ezer évet is elidőző, enyhén szénsavas karsztvíz jelentős mennyiségű meszet old magába hosszú útja során, az ásványtani értelemben döntően kalcitból (CaCO3) álló üledékes kőzetek repedésrendszeréből. Az oldott mészanyaggal, azaz kalcium-hidrokarbonáttal – képlete: Ca(HCO3)2 – túltelített karsztvíz a hegy gyomrából forrásként való kilépésekor eltérő nyomású és hőmérsékletű környezetbe kerül, azaz normál légköri viszonyok közé. Az oldatban addig egyensúlyban lévő geokémiai rendszer felborul azáltal, hogy a szén-dioxid elillan belőle. Ez a folyamat többféle tényező hatására következhet be. A sebesen futó patakvíz a meder egyenetlenségein (pl. kőzetek, bedőlt faágak) átbukik, esése megtörik, s megnövekszik a légkörrel érintkező felülete. A megnövekedett felület miatt a meszes vízben lévő egyensúlyi szén-dioxid elillan, s megkezdődik a tárgyakon a mészanyag szilárd formában (kalcit) való kémiai kicsapódása. Így válik ki a Szalajka-forrás által táplált Szalajka-patakból is a forrásmészkő, amelynek az egyik legszebb megtestesítője maga a Fátyol-vízesés.
A Szalajka-forrás pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
