A Vörös-mocsár a löszös magaspart irányából
Baja irányából Kecel felé haladva az 54. számú országúton, hamarosan egy Császártöltés elnevezésű településre érkezünk meg. A 18. század közepén svábokkal benépesített községet és térségét a szorgos és dolgos kezek gyorsan felvirágoztatták, mintaszerű mezőgazdaságot teremtve a löszös magaspart peremén, a különféle típusú tájak találkozásánál. A sötét 20. század őrült etnikai tisztogatásai sem tudták azonban Császártöltés utcaképéből kitörölni a sváb múltat, amelyről például az egykori gazdák míves épületei mesélnek. A települést észak felé elhagyva, az országúton bal kéz felé egy téglából épült öreg kémény, egy leszakadó magaspart és óriási halmokba deponált tőzeg jelzi, hogy megérkeztünk a Vörös-mocsár „bejáratához”. Írásunkban a lápos terület kialakulásával és földtani képződményeivel foglalkozunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Duna menti síkság (Kalocsai-Sárköz kistáj) és a Duna–Tisza közi síkvidék (Bugaci-homokhát) találkozásánál fekvő, kb. 10–15 m magas, lösszel fedett futóhomok rétegek alkotta száraz magaspart tetejéről észak felé tekintve nehéz elhinni, hogy annak idején erre hömpölygött a Duna. A Duna és a Tisza közötti területeken az Ős-Duna, valamint mellékfolyói hatalmas hordalékkúpot építettek ki a földtörténeti jégkorszakban (pleisztocénben). Ezt a térszínt a folyó kb. 30 ezer évvel ezelőtt (würm glaciális) elhagyta, s áthelyeződött mai helyére, a Budapest–Kalocsa–Baja tengelyre (ez a terület még napjainkban is lassan süllyed). A Duna nyugatra „csúszásának” az lett az eredménye, hogy a korábbi hordalékkúp egy kiemelt, szárazzá vált vidékké alakult, ahol a munkaképes szelek nyomban elkezdhették ténykedésüket. A magasra került hordalékkúp és a Duna allúviumának (árterének) alámosott peremén állunk tehát a magasparton, amely egyben fontos határ is, minden tekintetben (pl. táji, ökológiai). A Duna egykori elhagyott medrében alakult ki a Vörös-mocsár elnevezésű tőzeges–lápos terület is.
A Császártöltés térségében található vizenyős terület egy közel észak–déli lápsorozat legdélebbi tagja, amely Ócsa vidékén kezdődik, s a Duna elhagyott medreiben foglal helyet. A Vörös-mocsár térségében az elmúlt 15 ezer évben (jégkorszak vége és jelenkor) kb. 3 m-es vastagságú üledékes sorozat fejlődött ki, melynek feküje dunai, folyóvízi eredetű apróhomok. A Duna egykori medreitől kb. 15 ezer éve szakadt el a nyugatabbi területek süllyedése miatt, s egy hosszú, több kilométeres medret hagyott maga után, amelyben később a láp is kialakult. A jégkorszak végi egykori folyóvízi medret – a fúrások pollenanalitikai vizsgálatai alapján – zsurlós mocsár szegélyezte, amelyet főleg nyitvatermő fajokból (pl. erdei fenyő, vörösfenyő) álló tajgaerdő vett körül. Az élő folyóvíz által elhagyott holtág (morotva) a jégkorszak végén, a jelenkor elején a kezdeti tavi, majd később a lápos tavi állapotba lépett, s tavi üledékek lerakódása vette kezdetét. A tiszta, mély és hideg vizű morotvatavak környezetéből a jelenkor eleji klímaváltozás (melegedés) hatására eltűntek a hidegkedvelő fajok. Ezzel párhuzamosan azonban megjelentek például az enyhébb éghajlati viszonyokat kedvelő fásszárúak (pl. tölgy, hárs, szil), azaz egy vegyes lombozatú tajgaerdő alakult ki. A morotvatavak parti zónájában, elzárt öbleiben lebegő barnamohás lápok fejlődtek ki. A barnamohás lápi környezetben megindult a tőzegképződés is. Ekkoriban a Vörös-mocsár üledékgyűjtőjének térségében már emberi közösségek is megtelepedtek tartósabban, a Kr. e. 7. évezred végén, 6. évezred kezdetén (Körös-kultúra).
A holocén (jelenkor) későbbi szakaszában a korábban már említett barnamohaláp kipusztult a területről, s megkezdődött a nádtőzeg felhalmozódása, azaz egy nádasokkal szegélyezett sekély tó kialakulása. A fúrási rétegsorokban a nádtőzegben iszapos kis rétegecskék (laminák) jelentkeztek. Ekkor a területen a rézkor népessége élt, amely már jelentős környezet átalakítást végzett a mocsaras területen. Ez a bronzkor kezdetére egy zsombéksással és náddal tagolt sekély tóvá alakult át, amelyben zsombék- és nádtőzeg kialakulása kezdődött meg. A népvándorlás korára ezt nád- és fűztőzeg váltotta fel, a középkorra pedig fekete lápföld és iszapos tavi üledékek lerakódása vált jellemzővé. A 19. századi folyószabályozások hatására a láposodott területek kiszáradása, a tőzegrétegek felszínközeli részének megsemmisülése indult meg. A Vörös-mocsárra jellemző nádasok zsombéksásos vegetációvá alakultak át. A 20. század antropogén tájátalakítását csak fokozta a tőzegbányászat beindulása, amely az 1950-es évektől vált iparszerűvé. Láthatjuk tehát, hogy a ma vízi növényzettel borított tájon valaha a Duna kalandozott, melynek elhagyott medrei az elmúlt 15 ezer évben lassan feltöltődtek, s elláposodtak.
A terület kialakulását, élővilágát a 2500 m hosszú Vörös-mocsár tanösvény mutatja be, amely a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság által védett területen húzódik. További érdekesség, hogy itt, a település határában annak idején egy téglagyár is működött, amelynek löszszelvénye szintén bemutatásra érdemes földtudományi érték, jelentős tudományos értékkel.
További szakmai részletek ebből a cikkből érhetőek el.
A Vörös-mocsár pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
