Részlet a Budafai-kőfejtőből
Hazánkban számos olyan egyházi és világi történelmi épület van, amelyet szinte minden magyar ismer. Gondoljunk csak például a visegrádi Fellegvárra, a budai Halászbástyára, az esztergomi Bazilikára vagy éppen Eger várára. Abba azonban kevesebben gondolnak bele, hogy ezen óriási építmények elkészítéséhez nagy mennyiségű és megfelelő minőségű építő- és díszítőkőre volt szükség. Ezeket a nyersanyag lelőhelyeket annak idején meg kellett találni, ki kellett bányászni a követ, elszállítani a felhasználás helyére, megmunkálni és beépíteni azokat. Mivel erre nem volt alkalmas minden kőzettípus, ezért a legnagyobb fejtörést mindig az okozta az építtetőknek, hogy a számukra megfelelő nyersanyagot honnan is szerezzék be. Írásunkban a Pécsi Székesegyház építőköveit vesszük szemügyre, s elkalandozunk abba a történelmi bányába is, ahol a köveket annak idején fejtették. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Pécs Árpád-kori eredetű székesegyháza a 19. századra olyan leromlott, életveszélyes állapotba került, hogy az 1870-es évek végén elhatározták a teljes elbontását. 1883 tavaszán az altemplom és a négy nagy torony alsó részének kivételével már szinte semmi sem állt az egyházi épületből. Ezzel párhuzamosan, 1882-ben nyitottak újra egy már korábban létező történelmi bányát a Mecsekben, amelynek jól ismert, megfelelő szilárdságú, könnyen megmunkálható (jól faragható) és az időjárásnak ellenálló kövével burkolták be a neoromán stílusban újjáépülő székesegyház külső felületeit (az „új” épületegyüttest 1887-ben adták át). Ebből a kőzetből készültek el a székesegyház két oldalán található kőobeliszkek is. No de hol is van ez a kiváló követ ontó bánya, amelyről Schafarzik Ferenc geológus 1904-ben a következőt írta: „Mánfa (Hegyháti járás) – Barnás-sárga, középszemű, meszes kötőszerű alsó-mediterrán kvarczhomokkő, a pécsi székesegyházi uradalom 1882-ben nyitott kőbányájából, mely a községtől 3 km-re Ny-ra a Kecskehát nevű völgyben fekszik. E bányában 1,5 m³-es darabok is fejthetők s nyers állapotban falazási kőnek, faragva pedig lépcsőfokok, kővályúk, sírkövek készítésére használtatik. Évi termelés 30 m³.” Fényes Elek 1851-ben megjelent „Geographiai szótár” c. munkája Budafáról a következőképpen fogalmazott: „Budafa, magyar falu Baranya megyében, hegyek közt, út. Itt híres kőbányája van. Bírja a pécsi székesegyház.” Érdekesség, hogy a bazilikához a követ a bányából 22 ökör és 5 ló segítségével szállították el Pécsre, méghozzá 6 hét alatt!
Az Árpád-kori templomáról nevezetes Mánfa községtől délkeletre, a Rákos- és a Nagy–forrás-völgyek között, egy erdőkkel fedett északias lefutású völgyben bújik meg a történelmi kőbánya, a Budafai-kőfejtő. Nevét az 1949-ben Mánfához csatolt egykori Budafa (Pécsbudafa) településről kapta, hisz annak közigazgatási területén nyitották a külfejtést annak idején. Noha a bánya újranyitása a székesegyház újjáépítése miatt 1882-ben következett be, valószínűleg már előtte is létezett egy kisebb kőbánya a helyén. A napjainkban már csak időszakosan működő kőfejtő remek földtani–szerkezetföldtani megfigyeléseket tesz lehetővé, hisz feltárja a területet borító miocén törmelékes üledékes képződményeket (Budafai Formáció). A bányában feltáruló üledékes kőzetek kb. 18–17 millió évvel ezelőtt, a miocén kárpáti korszakában rakódtak le, egy sekélytengeri lagúnában, valamint az egykori üledékgyűjtő parti zónájában. A homokturzásokkal lefűzött csendes vizű lagúnában finomszemcsés üledékek (pl. meszes agyag, aleurit) rakódtak le, amelyekből agyagmárga és aleurolit képződött (ezt a geológusok Komlói Agyagmárga Tagozatnak nevezik). Ez a kőzetlisztes, halpikkelyes agyagmárga, márga a Budafai-kőfejtő alsó részén tárul fel. Erre települ a Budafai Homokkő Tagozat (régebbi nevén „felső konglomerátum”), amely a bányászat fő tárgya volt. Ez folyamatosan fejlődik ki egy sárga színű márgás finomszemű homokkőből, s megy át meszes cementációjú apró- és középszemű homokkőbe, majd alul vékonyan rétegzett (5–10 cm), felfelé egyre több, 10–60 cm vastagságú, sárgásszürke–sárga homokkőpadot tartalmazó rétegsorozatba. Egyes homokkövekben elszórtan, néhol lencsésen összemosott, főleg riolit, kvarcit (és elvétve metamorf pala) anyagú kavics- és konglomerátum-betelepülések figyelhetők meg. Ezek a durvább üledékek az egykori üledékgyűjtő hullámzásnak és parti áramlásoknak jobban kitett szárazföldperemi zónájában rakódtak le, ahol a folyók bőven szállítottak be üledéket a kontinentális háttér felől. A beszállítódás délről, a mai Villányi-hegység irányából történt.
A bányászat fő tárgya ez a fent említett karbonátos cementációjú pados homokkő volt, amely kőzetszerkezet kiváló lehetőséget biztosított például burkolólapok gyártásához (a padokat finomszemcsés vékony rétegek és kavicszsinórok választják el egymástól). Az északias irányban kb. 20°-al kibillent miocén törmelékes rétegsor tanulmányozása közben elvétve találkozhatunk néhány rossz megtartású, vastag héjú kagylómaradvánnyal (Ostrea sp., Panopea sp., Amussium sp.), valamint változatos alakú és méretű karbonátos konkréciókkal is.
A történelmi Budafai-kőfejtő szabadon látogatható, s legkönnyebben délkelet felől, a volt Bétaaknát Árpádtetővel összekötő hegyi útról közelíthető meg, egy jelzetlen földúton. A bányában vigyázzunk, s óvatosan közlekedjünk a meredek rézsűk és több tíz méter magas bányafalak miatt. A bányából a székesegyház 2001-es felújításához szállítottak utoljára követ, de kisebb-nagyobb pótlásokhoz is innen fejtenek követ időszakosan.
A Budafai-kőfejtő pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
