Az Ős-Maros egykori medre Csabaszabadi határában
A Tiszántúl vízrajzi térképére pillantva mindenki számára a jól megszokott folyó nyomvonalak rajzolódnak ki. Az Erdélyi-szigethegység irányából érkező Berettyó, Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös egyesülése után azok vizei nyugat felé haladnak (Hármas-Körös néven), s Csongrádnál fejezik be útjukat a Tiszában. A Keleti-Kárpátokban eredő és az egész Erdélyt átszelő Maros Szegednél ömlik a Tiszába. A Körösök vidékét járva szinte mindenütt találkozhatunk olyan kisebb-nagyobb elhagyott folyómedrekkel, amelyek a terület műholdképeinek szemlélése közben rajzolódnak ki csak igazából. De vajon melyik folyó elhagyott medrei lehetnek ezek? Vajon a Körösök és a Maros mindig ott folytak, ahol ma is találjuk őket? Cikksorozatunk első részében a Körös-vidék folyóinak mederváltozásait követjük nyomon, az elmúlt pár millió év tükrében. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Kárpát-medencét a késő-miocén során (kb. 12–5 millió év között) egy óriási kiterjedésű (bel)tó vize töltötte ki, amely a Pannon-tó névre hallgatott. A tekintélyes vízmélységekkel rendelkező állóvíz a kárpáti hegységkeret felől beömlő vízfolyások hatására nem csak, hogy fokozatosan kiédesedett a miocén végére, a pliocén elejére, hanem fel is töltődött. A Pannon-tó különféle szemcseméretű törmelékes üledékein a pliocénre egy vízfolyásokkal és tavakkal tarkított (fluviolakusztrikus) síkság jött létre, amelynek különféle mértékben emelkedő/süllyedő területein kezdődött meg a tiszántúli vízhálózat kiformálódása. A Kárpát–Pannon térség alatti földkéreg izosztatikus egyensúlyának változásai miatt a Körös-vidék (Körös-medence) területe az egész negyedidőszak folyamán (sőt, már a miocén végétől) egy süllyedő, a környezeténél mindig alacsonyabban fekvő térszín volt, amely emiatt rendre magához vonzotta a vízfolyásokat (és ez ma is így van!). A süllyedéssel párhuzamosan a környező hegységkeret pedig fokozatosan emelkedett, karöltve a klíma változásainak hatásaiból eredő eróziós–akkumulációs (pusztító–építő) hatásokkal. De vajon merre folyhattak a mai Tisza, a Körösök és a Maros folyók ősei a negyedidőszak, azon belül is a földtörténeti pleisztocén (jégkorszak) elején?
A pleisztocén elején (kb. 2,5 millió éve) az Ős-Tisza és mellékfolyói az Érmelléken keresztül (olykor a Nyírség déli részét is érintve) érték el az intenzíven süllyedő Körös-medence területét. Ez nem csak a Tisza vízrendszerére, hanem a Tarnától keletre elhelyezkedő összes folyóra igaz volt. Ekkoriban a Körös-medence vizei a Dél–Tisza-völgyben haladó Ős-Duna vizeivel a mai Kurca-torkolat (Szentes) közelében egyesülhettek. A Maros és a Körösök ősei a mai Körös–Maros köze déli részén haladtak át és ömlöttek a mai Szeged térségében haladó Ős-Dunába. Láthatjuk tehát azt, hogy a pleisztocén elején (épp a Körösöket és a Marost kivéve) az összes tiszántúli folyó őse a hidrológiai központnak számító és legintenzívebben süllyedő Körös-medence felé igyekezett. A jégkorszak későbbi szakaszainak morfológiai változásai azonban újabb medrekbe terelték a fent nevezett vízfolyásokat. De merre is?
Aki a továbbiakban sziklaszilárd tényeket és adatokat vár, azt el kell, hogy keserítsük! Ez azért van így, mert a jelenlegi kutatások alapján több elmélet is „kering” szakmai berkekben a tiszántúli vízfolyások mederváltozásait illetően. Egy korábbi modell szerint a Tisza kb. 22–20 ezer évvel ezelőtt hagyhatta el az Érmellék területét a Szatmár–Beregi-síkság, a Bodrogköz és a Rétköz területeinek megsüllyedése miatt. Az új süllyedék rendszerek magukhoz vonzották a Tiszát és mellékfolyóit, így például a Bodrogot alkotó vízfolyásokat is, amelyek korábban a Nyírség hordalékkúpját építgették. Ez a változás a Tisza vízrendszerének az Alföld közepére való áthelyeződését okozta, nagyjából oda, ahol ma is folyik. Ezt a modellt írja felül alaposan az az elképzelés, amely szerint a Tisza vízrendszerének áthelyeződése az Érmellék területéről jóval később történt a fent vázolt időpontnál. Ennek az oka az lehetett, hogy a würm második felében a Jászsági-medence megsüllyedése miatt az Ős-Bodrog és mellékfolyói megjelenhettek a Tokaj–Szolnok tengelyen (gyakorlatilag a mai Tisza nyomvonalán). Ez tehát azt feltételezi, hogy az Érmelléken haladó Ős-Tisza vízrendszere mellett létezett egy másik, viszonylag nagy vízhozamú folyóvízi rendszer is a fent említett vonalon. Az utóbbi modell szerint a Tisza csak valamikor kb. 16–14 ezer éve jelent meg a mai alföldi nyomvonalán (az előtte ott folyó Ős-Bodrog medrében), az Érmellék süllyedésének mérséklődése, a Bodrogköz intenzív süllyedése és a Nyírség emelkedése miatt. Láthatjuk tehát azt, hogy a Nagyalföld vízfolyásai a pleisztocén végére és a holocén elejére (kb. 10 ezer éve) foglalták el nagyjából a mai helyüket. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a Körös-vidéken barangolva egymást érik az elhagyott folyómedrek!
A fentebbi bekezdésekben a Körösöket és a Marost is befogadó Tisza vízrendszerének lehetséges változásait tekintettük át a negyedidőszak folyamán. Ebből mindenki számára világossá válhat, hogy a nagyalföldi vízfolyások éppen aktuális lefolyási irányait a különféle mértékben emelkedő/süllyedő területek időben és térben való vizsgálatai alapján érthetjük meg. Ezen vizsgálatok tudományos alapját a geológia, a geomorfológia és segédtudományai teremtik meg. De vajon a Maros és a Körösök hogyan változtatták medreiket az elmúlt pár százezer évben? Cikkünk folytatásából hamarosan az is kiderül!
A csatolt képen a Csabaszabadi és Csanádapáca között húzódó Birkavölgyi-ér kontúrja látható, amely nem más, mint az Ős-Maros egyik ágának feltöltött és mezőgazdasági művelésbe fogott néhai medre.
Az elhagyott folyómeder pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
