Jellegzetes nyírségi tájkép
Hazánk felszínének legnagyobb részét laza törmelékes üledékek és üledékes kőzetek borítják. A laza üledékek közül a homokot kell kiemelnünk, azon belül is a szél által felhalmozott (eolikus) futóhomokot, amely Magyarország felszínének kb. 20%-át takarja be. A legnagyobb összefüggő futóhomokos területek a Duna–Tisza közén (Kiskunság), a Nyírségben és Belső-Somogyban helyezkednek el, de kisebb-nagyobb foltokban találkozhatunk velük például a Duna melletti folyóteraszokon és szigeteken, valamint ártéri területeken is. Írásunkban hazánk egyik legnagyobb területű, legfiatalabb és ebből következőleg legépebben megmaradt formakincsű, hordalékkúpon kialakult futóhomok vidékével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa, irány a Nyírség!
A földtörténeti pleisztocén (jégkorszak) elején a Nyírség térségének domborzati és vízrajzi képe egészen más képet festett, mint ahogyan ma ismerjük. Az Ős-Tisza és az Ős-Szamos nem a mai „nyomvonalukon” futottak, hanem az Ér völgyében haladtak délnyugat felé (a Nyírségtől keletre), a mai Körös-vidék irányába. Ez a két folyó üledékeivel a Nyírség déli és középső részének hordalékkúpját építgette, míg ezekbe észak felől, a Kárpátok irányából torkollottak be a Bodrog vízrendszeréhez tartozó folyók (Tapoly, Ondava, Laborc, Ung, Latorca). Ezen utóbbi vízfolyások pedig a Nyírség északi területeinek homokos hordalékkúpját építgették, kb. 150–300 m-es vastagságban (ezek is a Körös-medence felé tartottak). Kb. 16–14 ezer évvel ezelőtt (felső-pleisztocén) a nyírségi hordalékkúp lassú kiemelkedése, valamint a Felső–Tisza-vidék (pl. Bodrogköz) megsüllyedése miatt a Tisza–Szamos vízrendszere áthelyeződött a Nyírségtől északra. Ennek egyenes következménye lett, hogy a Tisza a fent említett, a többosztatú hordalékkúpon átfolyó vízfolyásokat elvágta korábbi területeitől, azaz magához vonzotta. A vízfolyásukat vesztett, kiemelt helyzetű, szárazra került hordalékkúp felszíneken a felszínformálást a folyók helyett a munkaképes északnyugati és északkeleti szelek vették át (először az északi részeken), amelyek jelentős eróziós és akkumulációs formakincset alakítottak ki. Itt jegyeznénk meg, hogy a hordalékkúpok olyan, általában hegységekből kilépő folyók által kialakított nagyméretű üledékes testek, melyek felszínének lejtése 3–6° között változik.
Az 5000 km2-es területű Nyírség északi és északkeleti része a legidősebb futóhomokkal fedett hordalékkúp-térszín, mivel ezt a területet hagyták el legelőször a folyók, ez száradt ki legkorábban. Emiatt az eolikus formakincs itt a legmozgalmasabb, amelyet szélbarázdák, maradékgerincek, valamint akár 20 m-es magasságú garmadabuckák bizonyítanak (ezek összetartozó formaegyüttest alkotnak). Az egykori csupasz homokfelszíneken végigszáguldó szelek hosszú (kb. 100–500 m), széles (kb. 25–200 m) és mély (kb. 8–10 m) szélbarázdákat vájtak ki, amelyek végénél a barázdák anyagából ún. garmadák (vagy más néven garmadabuckák) épültek fel (kb. 10–300 m-es gerinchossz és kb. 2,5–10 m-es magasság). A szélbarázdák között pedig az eredeti felszín magasságát tükröző maradékgerincek őrződtek meg. A Nyírség déli és délkeleti vidékén a görbült parabolabuckák (kb. 0,5–2 km-es ívhossz és kb. 15–20 m-es magasság), valamint a kiegyenesedett szegélybuckák a jellemzőek, amelyek relatív magassága délkelet felé, az egykori és mostani folyóvölgyek felé haladva magasodik. A parabolabuckák közül több aszimmetrikus felépítésű, fejletlen nyugati szárral. A Nyírség középső területein az összes homokvidékünk közül a legvastagabb a homokborítás, amely helyenként a 32 m-t is eléri. A nyugati területeken a homokbuckákat vékony lösztakaró borítja, amely már átmenetet jelent a Hajdúság löszvidéke felé.
Érdekes kérdés az ún. „nyírvízlaposok” kialakulása és szerepe is a terület fejlődéstörténetében. A korábban említett, észak felől a Nyírségen átfolyó kárpáti folyók észak–déli irányultságú folyóvölgyeket hoztak létre, amelyeket a folyók a Tisza északra helyeződésével később elhagytak. Ezek a többé-kevésbé mindig nedvesen maradó, a buckák között elhelyezkedő, helyenként tőzeges és lápos térszínek (lsd. bátorligeti ősláp) jelentősen befolyásolták az eolikus formakincs kialakulását. Az északi részek leghamarabb kiszáradó völgyeire a mozgó homokbuckák már mélyen benyomulhattak a homokmozgások legelején (pleisztocén vége), míg a délkeleti területek egykori völgyei még mindig nedvesek, így hatékonyan megállították a szintén délkelet felé vándorló parabolabuckákat.
A Tisza és mellékfolyói által épített, majd a szél által „átrendezett” homokfelszíneken a kialakulása óta eltelt idő alatt többször megindult a homokmozgás (pl. éghajlati változások hatására: hidegebb és szárazabb klíma), hisz a növényzet ritkulása vagy eltűnése kedvez az eolikus folyamatoknak. Az utóbbi pár ezer évben nem csak az éghajlat, hanem az ember is igencsak beleszólt a terület felszínfejlődésébe: a történelmi erdőirtások (pl. török-kor), a nomád népek vándorlásai, katonai „cselekmények” többször a homokmozgás megindulását eredményezték. Napjainkban az erdőkkel megkötött homokfelszínek már nem mozognak.
A Nyírség kies vidékét több jelzett turistaúton barangolhatjuk be, amelyek közül kiemelendő az Alföldi Kéktúra Létavértes és Kisvárda közötti szakasza. Érdekességként jegyeznénk meg, hogy Nyírlugos és Nyírbogát között kereshető fel a Nagyalföld egyik legmagasabb pontja, a 183 m magas Hoportyó is.
A rovathoz csatolt fotó készítésének pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
