Részlet a Felső-szoros ignimbrit “kőszobraiból”
Az Egertől Miskolcig húzódó Bükkalja (Egri- és Miskolci-Bükkalja kistájak) területét több száz méteres vastagságban piroklasztikus (vulkáni törmelékes) kőzetek (pl. riolittufa, dácittufa) építik fel, amelyek a miocén kori vulkáni működés során keletkeztek (kb. 21–12 millió éve). A heves robbanásos vulkáni működések során óriási térfogatú anyag került a felszínre, amely a légkörből hullott vissza a felszínre „portufaként” vagy a vulkáni felépítmények oldalain hömpölygött le ártufaként, s vált később kőzetté. Ezek a különféle mértékben összesült és az eróziós folyamatoknak eltérő módon ellenálló vulkáni tufák vesznek részt a Bükkalja felépítésében is, amelyeken izgalmas, egyedi természetes (pl. kaptárkövek, szurdokok) és mesterséges (pl. barlanglakások, tufaistállók, betyárbújók) formakincs alakult ki. Írásunkban Cserépváralja határába látogatunk el, ahol az ignimbrit elnevezésű ritka piroklasztikus kőzettel, valamint a benne kialakult misztikus szurdokkal ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Az ignimbrit egy olyan vulkáni törmelékes (piroklasztikus) kőzet, amely a robbanásos eredetű kitörési felhő összeomlásából jön létre, a vulkáni felépítmény oldalán lavinaszerűen lehömpölygő szilárd részecskékben (pl. horzsakövek, kőzetdarabok, kristály- és üvegtörmelékek) és gázokban gazdag törmelékből (innen a görög eredetű neve is: „tűzárfelhő”: ignis=tűz, nimbus=felhő). A heves robbanásos, kisebb-nagyobb szünetekkel megszakított kitörések során felszínre kerülő és a vulkánok oldalain leszánkázó törmelék az egykori őstérszín mélyedéseiben rakódott le, változó vastagságban: a kiemeltebb helyzetű területeken vékony ártufa-lepel képződött, míg a mélyebb völgyekben jóval vastagabb vulkanikus anyag rakódott le. A forró összlet belsejében az üledék saját súlya (rétegterhelés) és a magas hőmérséklete miatt összesülési–összeolvadási folyamatok zajlottak le, létrehozván a piroklasztikus összlet belsejében keményebb és a lepusztulási folyamatoknak ellenállóbb horizontokat. Ezek az összesült ignimbrit-szintek Cserépváralja határában kb. 20–18 millió évvel ezelőtt jöttek létre, a földtörténeti miocén kor elején (hivatalos litosztratigráfiai besorolásuk: Gyulakeszi Riolittufa Formáció Kisgyőri Ignimbrit Tagozat). A különböző mértékben összesült ártufák összvastagsága a formáción belül kb. 20–100 m lehet, de ezek nem egy szintben jelentkeznek, hanem egymást követő kitörések termékei. Egy ilyen kemény, északkelet–délnyugati csapású ignimbrit-testbe réselődött, vágódott bele az elmúlt pár millió évben a Cserépváralja településtől északkeletre folydogáló Tardi-patak is, amely létrehozta a misztikus Felső-szoros vagy Kő-völgy árnyas szurdokát.
A piros sáv turistajelzés mentén, a közel észak–déli csapású romantikus szurdokban barangolva érdemes egy-egy kőzetdarabot felvenni, megütni kalapácsunkkal és a friss törési felület mentén tanulmányozni azokat. A kőzetszövetben lapított, egymással közel párhuzamos és sok esetben összeérő, sötétebb, „kihengerelt” sávocskákra lehetünk figyelmesek. Az ún. fiamme-s (ejtsd: „fiammés”) szövet az összesülés során a magas hőmérséklet és a rétegterhelés hatására alakul ki: az üvegszilánkok és a horzsakövek ellapulnak, egymáshoz tapadva összehegednek, összefüggő kőzetüveggé alakulnak át, melyek később perlitté hidratálódhatnak. A kemény, ellenálló, összesült ignimbrit kinézete inkább egy lávából kialakult kőzetére hasonlít, amelyet a 20. század második felének geológusai annak is térképeztek ki a térségben zajló munkájuk során. Láthatjuk tehát, hogy nem véletlen!
A Tardi-patak őse az elmúlt pár millió évben, alapvetően a földtörténeti jégkorszakban (pleisztocénben) vágódott bele a kemény ignimbrites sávba, lépést tartva annak emelkedésével (a pleisztocénben a terület több száz métert is emelkedett, viszonylag rövid időn belül). Természetesen a napjainkban lassan csordogáló patakról nehezen hihető el, hogy ilyen hatalmas munkát tudott elvégezni. Ilyenkor azonban ne feledjük el belekalkulálni azt sem, hogy a klímaváltozások miatt bizonyos periódusokban a patak vízhozama és energiája jóval nagyobb volt, valamint törésvonalak is „irányt mutattak” neki (nem is beszélve a rendelkezésre álló hosszú időről). A terület ma is emelkedik lassan, amelyet a szálkőzeten áramló vízfolyás eróziós formái (pl. üstök) is bizonyítanak. A Tardi-patak mentén sétálva a völgyben „szűkületek” (összesült ignimbritek) és „tágulatok” („puhább”, nem összesült, hullott tufák) váltakoznak, amelyek egyértelműen az eltérő keménységű kőzetek váltakozásáról tanúskodnak, hisz a keményebb kőzeteken merészebb formakincs tud kiformálódni.
A szurdok falaiban óriási „kőszobrok”, „kőbálványok” sorakoznak, amelyek a repedések fagyaprózódás általi kitágításával különültek el az egykoron összefüggő ignimbrit-sáv pereméről (az izolációt a növények gyökerei és a tömegmozgásos folyamatok is segítették). A kőzetblokkokat „az idő vasfoga” is emészti, amelyek a mederbe omolva aprózódnak és szállítódnak tova a vízfolyás által. Az összeboltozódó blokkok között kisebb-nagyobb üregek alakultak ki, amelyek az ún. nemkarsztos barlangok kategóriájába tartoznak.
Ha a Felső-szorosban járunk, ne feledjük el megnézni a környéken a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság kezelésébe tartozó egyéb földtudományi, tájképi és kultúrtörténeti értéket sem megtekinteni (pl. Mangó-tető és a Szaduszka kaptárkövei, Hidegkút-laposai tufaistálló, Barlanglakásos Tájház).
A Felső-szoros pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
