Részlet a Kőszikla-szurdokból
Ha meghalljuk a szurdok szót, akkor általában valamilyen keményebb kőzettel (pl. mészkő) borított terület képe jelenik meg előttünk, ahol egy bővizű vízfolyás hömpölyög át egy szűk „sziklafolyosón”. Ilyen például Erdélyben a legendás Tordai-hasadék, vagy hazánkban az Upponyi-szoros. Más típusú kőzetekben, például homokkőben már jóval kevesebb szurdokot ismerünk hazánkban, pláne nem a Zalai-dombságban. De vajon hogyan alakulhat ki egy látványos homokkőszurdok egy olyan helyen, ahol laza, döntően negyedidőszaki (kvarter) üledékek borítják a felszínt? Ma erre keressük a választ. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Zalai-dombság felszínét döntően a legfiatalabb földtörténeti korok, a jelenleg is zajló holocén (jelenkor), valamint a korábbi pleisztocén (jégkorszak) laza üledékei borítják (pl. kavicsos-, agyagos-, löszös képződmények). Az ezeknél „mélyebben lévő”, idősebb és jóval cementáltabb (azaz keményebb) kőzetek csak olyan területeken tárulnak fel, ahol például egy vízfolyás bevágódása azokat meg tudta nyitni, fel tudta tárni. Itt említenénk meg a geológia egyik ősi alaptörvényét, amely azt mondja ki, hogy egy rétegsorban lefelé haladva egyre idősebb földtani képződmények következnek. Ilyen hely a Nagybakónak településtől északnyugatra, forrásokkal „itatott” erdők mélyén húzódó Kőszikla-szurdok is (Zalaapáti-hát kistáj).
Itt egy időszakos vízfolyás (lépést tartva a terület emelkedésével) mintegy „belefűrészelte” magát a földtani összletbe, elérve a mélyebb rétegtani helyzetben található, az egykori Pannon-tó parti régiójában (deltasíkság árapályöv alatti része) a miocén végén lerakódott, különféle szemcseméretű és eltérő módon cementált homokkőrétegeket (Somlói Formáció). A Pannon-tó egy hatalmas víztömeg volt a Kárpát-medencében, amely kb. 12 millió évvel ezelőtt fűződött le a Szarmata-tengerről, majd jelentősen kiédesedve, s később feltöltődve kb. 5 millió évvel ezelőtt tűnt el végleg a földtörténet „porondjáról” (léte a késő-miocén korhoz köthető). Feltöltődését folyók hatalmas üledékes testjeihez, azaz deltáihoz kötjük, amely itt a Kőszikla-szurdok térségében is tetten érhetők, kalapálható, olykor keresztrétegzett, hullámfodros homokkövek formájában.
A képen is kiválóan látszik, hogy a jobban cementált, keményebb egységek (mivel kevésbé pusztulnak, mint „puhább” társaik) párkányokat alkotnak, amelyek alatt/felett beöblösödések jöttek létre. Az eltérő cementáltság oka, hogy a lassan betemetődő és a kőzetté válás (diagenezis) útjára lépő homokkőösszletben a meszes oldatok nem egyformán cementálták a homokkőtest egyes részeit. A kőzetfizikai tulajdonságokhoz (pl. porozitás, permeabilitás) igazodva bizonyos helyeken a kikristályosodó kalcitos cementásványok jobban „összetapasztották” a homokköveket, mint más részeken. Később a felszín közelébe kerülő és a homokköveken átszivárgó, csapadék eredetű (meteorikus) vizek kezdték el azt az oldási folyamatot, ami részben még ma is zajlik. A kalcittal cementált, kevésbé porózus részek útját állták az áramló fluidumoknak, míg a porózusabb részek oldása sokkal intenzívebb volt. Ennek megfelelően az oldási, mállási folyamatok kihangsúlyozták a cementációs különbségeket (szelektív denudáció), amely hatására egy rendkívül változatos kőzetmorfológia alakulhatott ki. A barlangszerű üregekkel tarkított árnyas szurdok „végénél” (ahol a vízfolyás hátravágódása jelenleg tart) létrákon mászhatunk ki, s folytathatjuk utunkat a kék háromszög jelzés útvonalán (tanösvény).
Ha időnk engedi, érdemes elsétálni a csodálatos környezetben található Eszperantó-forrásokhoz is, ahol szomjunkat olthatjuk és megpihenhetünk.
A Kőszikla-szurdok pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
