A Szentbékkálla melletti Kelemen-kő

A Balaton-felvidék területén, a Káli-medencében különös, bizarr sziklaalakzatok, kőtengerek hívják fel magukra a figyelmet. Az egyik legszebb és legépebben megmaradt kőtenger Szentbékkálla község határában kereshető fel.

A szétszórt, változó nagyságú kőtömbök eredetét sokáig rejtély övezte, kialakulásukról legendák keringtek a helyiek között. A részletes geológiai és geomorfológiai kutatások óta már tudjuk, hogy a kőtengerek anyaga az egykoron itt hullámzott Pannon-tó kavicsos, homokos üledékei, amelyeket a lerakódás után kovás oldatok cementáltak össze és tettek környezetüknél ellenállóbbá. A kova az áramló felszín alatti vizekből válhatott ki, s nem egyenlő mértékben járta át az üledékeket: bizonyos részeit jobban átitatta és ezáltal ott a szemcsék jobban összetapadtak.
A Pannon-tó visszahúzódása óta a külső erők vették birtokukba a területet, amelyek szelektív denudációt végrehajtva pusztították a kőzeteket. A keményebb részek jobban megmaradtak, mintegy kipreparálódtak a környezetükből, míg a “puhább” egységek lepusztultak és elhordódtak.
A kövek felszínét változatos mikroformák teszik változatossá: felületükön kerekded bemélyedések, ún. madáritatók, ill. hosszú, keskeny vályúk helyezkednek el, amelyeket a különféle növényi savak oldogattak ki. Helyenként a szél által mozgatott homok karcolási felületei (karcok, fényesre csiszolt felszínek, “elfelezett” kavicsok) figyelhetők meg.
Az egyik legszebb és legnagyobb kőóriás a Kelemen-kő, amely több, egymáson elhelyezkedő kőtömbből áll. Tetején egy bizonytalan helyzetű, billegő kő helyezkedik el.
Az ellenálló, kemény köveket sokáig bányászták a környéken, mert jó tulajdonságai miatt alkalmasak voltak, pl. malomkő, köszörűkő készítésére is. Az elbányászott kőtengerekből mára már csak a szentbékkállai, a salföldi és a kővágóörsi maradt meg, amelyek a Balaton-felvidéki Nemzeti Park védelme alatt álló geológiai, geomorfológiai és tájképi értékek.

A Kelemen-kő pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt