Keresztrétegzett homokok a fonyódi magaspart oldalában

Fonyód a Balaton déli partjának közkedvelt üdülővároskája, amelyet nyaranta turisták ezrei lepnek el, hogy hűsítsék magukat a tó habjai között. Ide futnak be a Badacsonyból visszaérkező sétahajók is, amelyek általában a bortól megrészegült turisták hangjaitól zajosak. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a fonyódi két kis vulkanikus hegy (Sipos-hegy, Vár-hegy) számtalan földtani látnivalót rejteget!

A fonyódi kis “púpok” a Tapolcai-medence bazaltból álló tanúhegyeinek (pl. Badacsony, Szent György-hegy) “kistestvérei”, amelyek mára már erősen lepusztultak. A bazaltos jellegű kitöréstermékek kb. 4-3 millió évvel ezelőtt fedték be azokat a laza üledékeket, amelyek korábban a Pannon-tóban rakódtak le. A kemény bazalt megvédte ezeket a “puhább” kőzeteket a lepusztulástól, ezért hívjuk őket tanúhegyeknek, hisz az eredeti (akkori) felszín magasságáról “tanúskodnak”. A vulkáni képződmények mára már szinte teljesen lepusztultak, de az alattuk lévő pannon üledékek látványos feltárásokban tanulmányozhatók a fonyódi magaspart oldalában. Itt jegyeznénk meg, hogy akkor természetesen a Balatonnak még híre-hamva sem volt!
A fonyódi Helytörténeti Múzeum alatti magasparti sétány korlátján átlépve egy sárgás színű üledékekből álló fal alá érkezünk. Első ránézésre lösznek hihetnénk, de látványos rétegződése ezt gyorsan elfeledteti velünk. A homokos üledék az egykori Pannon-tavat feltöltő folyó medrében rakódott le kb. 9-8 millió évvel ezelőtt, amelyet keresztrétegződése is igazol (keresztrétegzés ugyanis kizárólag mozgó közeg tud létrehozni). A part “alászaggatása” miatt agyaglepények kerültek a folyóba (+ kagyló- és csigahéjak), amelyek beágyazódtak a homokos, a limonittól sárgás-vöröses homokba.
A meredek partfalat a Balaton hullámzása és az omlások-csuszamlások hozták létre. A fal aljában valakik valamikor barlanglakásokat faragtak, amelyek kora lehet, hogy egyidős a kenesei Tatár-likakkal.

A feltárás pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt