A Remete-barlangok Dömös felől

A Börzsöny és a Visegrádi-hegység kialudt vulkáni felépítményei között, a festői Dunakanyarban, a Duna bal partján fekszik a kulturális látnivalókban gazdag Nagymaros városkája. Az Országos Kéktúra egyik közkedvelt településén azonban nem csak történelmi, hanem természeti látnivalók közül is válogathatnak az ide látogató turisták. Írásunkban a Duna felett sötéten ásító, kemény túrával megközelíthető Remete-barlangok misztikus üregeit keressük fel, amely során azok földtani környezetével és a kivésésük múlt homályába vesző részleteivel ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A Nagymaros irányából a sárga sáv és a sárga barlang jelzéseken át (kb. 4 km és kb. 1 óra 15 perc) megközelíthető Remete-barlangokhoz felérve szinte levegőt sem kapunk. Ez azért lehetséges, mert az alattunk hömpölygő Duna, a szemben magasodó Visegrádi-hegység egyrészt lélegzetelállító panorámát ad, másrészt azért, mert komoly szuszogtatók után vagyunk. Kicsit megpihenve és levegőhöz jutva feltehetjük a nagy kérdéseket: vajon milyen kőzetbe mélyülnek, kik és mikor vájták az itt található mesterséges üregeket? A válaszért az időben kb. 15 millió évet kell visszautaznunk!
A Duna nagy kanyarja által körbefont, a Remete-barlangokat is hordozó Szent Mihály-hegy (484 m) tömege, noha földrajzilag ma a Börzsönyhöz tartozik, földtani értelemben a Visegrádi-hegység vulkánjainak szerves folytatása. A hegy kőzetanyagának a kialakulása is a Visegrádi-hegységben zajló vulkanizmushoz köthető. A Visegrádi-hegységet felépítő vulkáni működés a Börzsönnyel nagyjából egy időben indult be (kb. 16,5 millió éve, a középső-miocén bádeni korszakában), s kisebb-nagyobb megszakításokkal kb. 14,5 millió évvel ezelőtt ért véget. A kezdetben sekélytengeri környezetben zajló vulkanizmus során a mai Visegrádi-hegység helyén egy kb. 1500 m magas, szabályos alakú vulkáni felépítmény jött létre, amelyet „Keserűs-hegyi vulkánnak” neveztek el a szakemberek. A sűrűn folyó (viszkózus), andezites és dácitos jellegű lávát produkáló tűzhányóból a frissen kiömlő forró kőzetolvadék nem folyt szét, hanem csak „hozzáforrt” a kürtő felső pereméhez, egyre meredekebbé, s instabilabbá téve azt. Az ún. lávadómokból álló meredek vulkáni felépítmény északi oldala a vulkanizmus vége felé megcsúszott, hatalmas lejtőösszeomlás formájában leszakadt, s a mélybe „szánkázott”. E folyamat eredményeként jött létre az az óriási patkó alakú kaldera, amely a műholdfelvételeken és a vízhálózat mintázatában is szépen kirajzolódik. Ennek a katasztrofális eseménynek a kemény, ellenálló kőzetanyaga, az andezitbreccsa (hivatalos nevén: Dobogókői Andezit Formáció) alkotja a Szent Mihály-hegy tömegét is. Természetesen azt mondanunk sem kell, hogy akkoriban a Dunának még híre-hamva sem volt a területen!
A földtörténeti pliocén korban (kb. 5,3–2,5 millió évvel ezelőtt) a Duna még nem a Visegrádi-szorosban folyt, hanem a Dunántúlon délies irányba tartott a mai Horvátország északi részén elhelyezkedő, a Pannon-tó utódjának számító Horvát–Szlavón-tó irányába. A később bekövetkezett szerkezeti események miatt (bizonyos területek emelkedtek, míg mások süllyedtek) a Duna a pliocén végén vagy a pleisztocén elején jelenhetett meg a Dunakanyar térségében, kb. 2,5–2 millió évvel ezelőtt. Ekkor a terület természetesen nem így nézett ki, mint napjainkban: a Dunát 10–15 km széles tengeri üledékekkel feltöltött síkság kísérte, amelyet a Börzsöny és a Visegrádi-hegység mindössze pár száz méterrel kiemelkedő, erősen lepusztult vulkánjai öveztek. A Dunakanyar látképében ma meghatározó Szent Mihály-hegy mindössze kb. 50–100 m-re dughatta ki a „fejét” a laza üledékek takarója alól.
A komolyabb változás a pleisztocénben (jégkorszakban) vette kezdetét: hiába a vulkánok további lepusztulása a változó éghajlat hatására, a függőleges kéregmozgások miatt a Dunakanyar térségét legalább 300 m-es kiemelkedés érte, viszonylag gyors tempóban. Az emelkedő területtel lépést tartva a Duna lassan belefűrészelte magát a Börzsöny és a Visegrádi-hegység kemény vulkáni kőzeteibe, s az utóbbi 300 ezer évben létrehozta hazánk egyik legkiesebb táját, a folyóteraszokkal kísért Dunakanyart. A kiemelkedés még ma is tart (kb. 2 mm/év), s ezzel párhuzamosan természetesen a Duna mélyebbre vágódása.
De miért Dunakanyar a Dunakanyar? A tájat szemlélve láthatjuk, hogy a folyó a Szent Mihály-hegyet nemes egyszerűséggel kikerüli, egy U alakú kanyart írva le. Ennek az oka, hogy a Duna a területre kerülésekor olyan alacsonyabb és könnyebben „leküzdhető” helyeket keresett, ahol kifolyást tudott találni a Nagyalföld irányába. A Szent Mihály-hegy anyaga kemény andezitbreccsa, amit a Duna inkább kikerült, minthogy átfűrészelte volna. Az iránymutatást segítette a Visegrádi-hegységben található hatalmas, tömegmozgás által kialakult, észak felé nyitott „patkó” is, amely kb. 15 millió éve jött létre a középső-miocén vulkanizmus során.
A brutálisan meredek, csenevész növényzettel, sziklakibukkanásokkal, nagy esésű völgyekkel és közöttük éles gerincekkel tarkított Szent Mihály-hegy oldalában, a Remete-barlangok előtt állva nem csak évmilliók, hanem az emberi civilizáció évezredes története is megelevenedik. A Remete-barlangok a fent megnevezett formáció andezitbreccsájában alakultak ki, de csak részben természetes eredetűek. A kőzettestbe ágyazódó nagyobb lávablokkok kipergésével már kialakulhattak kisebb természetes bemélyedések a kőzetfalban, amelyeket később az ember mélyített tovább. Itt jegyeznénk meg, hogy a barlang kifejezés nem teljesen helyes, hisz mesterséges üregre nem használhatjuk a barlang szakkifejezést.
A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság honlapja a következőket írja a védett barlangüregek kialakulásáról: „Ezek a barlangok csak kis részükben természetes eredetűek. Most látható méreteiket és formáikat mesterséges átalakításokkal, a kőzet faragásával nyerték el, melyek részben a római korra tehetőek. A Duna szintje fölé magasodó sziklás gerinc ideális helyszín volt egy római őrhely, őrtorony építésére. A középkorban az üregekre feltehetően sziklakápolna, illetve barlangkolostor épült. A bejárat mellett láthatunk is az építmény maradványaiból egy kisebb darabot. A barlang belső kialakítása primitív bazilikális elrendezésű, a jobb oldali „mellékhajó” kicsi szentélyben záródik. Az egykori kolostor festői elhelyezkedése a romantikus korokban védettséget, később sajnos kitettséget jelentett.”
Egy másik honlap a következőt írja a barlangokról: „A dömösi tájképhez szorosan kapcsolódik a Duna túlsó oldalán emelkedő Szent Mihály-hegy, melyen a Remete-barlangok találhatók. A kilenc, zömében beomlott barlangüreg emberi kezek munkái, lakóiról hiteles adatok nem maradtak fenn. Feltételezhető, hogy I. András király idejében betelepült bazilita szerzetesek lakhelyeként funkcionáltak, míg mások a zebegényi bencés apátság maradványait keresték ezen a helyen, de felmerült az építmény római őrhely rendeltetése is. Az Árpád-kori jelenlét teljességgel bizonyítható és valószínűleg valamelyik szerzetesrend építő tevékenységének emlékei. Az itt élők emlékezete szerint, már I. István király uralkodásának ideje alatt Dömösön görög keleti vallású rend létezett.
A Remete-barlanghoz számos legenda kapcsolódik. Az első egy bűnös szerzetesről szól, aki a dömösi monostorból menekült fel a sziklafalba vájt barlangba. Ennek a szerzetesnek volt egy szamara, melynek a hátán kétfelől lefüggő edénykékben vizet szállított nap, mint nap a remetének. Rosszindulatú emberek egyszer a szamár edénykéit telerakták levegővel felfújt béllel, s mikor a szamár a Duna partjára ment vizet meríteni, a folyóba lépve nem érezte meghúzódni a vizes edényeket tartó szíjat és így tovább ment, mint ameddig lehetett volna. A szamarat elsodorta a víz. A remetének nem volt többé mit innia, hiszen fogadalma tiltotta helyének elhagyását, így szomjan halt. Egy másik verzió egy Dömösön élt szerzetesről szól, akinek egyszer látomása volt, amelyben a szél fúvásában hallani vélte az angyalok hárfázását. Látomása után visszavonult a Szent Mihály-hegyi barlangba és remeteként élte tovább életét.”

A Remete-barlangok pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt