Részlet a Vizsolyi-kőfejtőből
Ki ne hallott volna már Vizsolyról, amely településről jobb esetben a legtöbb magyarnak a Károli Gáspár által szerkesztett Biblia jut az eszébe, mint első, teljes, magyar nyelvű bibliafordítás (1590). Az Árpád-kori református templom, a kiállítás és a Biblia megtekintése után az „átlagturista” beszáll járművébe és tovább viharzik például Regéc vagy Boldogkő vára felé. A geoturista viszont földtani térképet, kalapácsot és lupét ragad, majd felkeresi a településtől délre tátongó, felhagyott kőfejtőből lett geológiai bemutatóhelyet. A látványos bányafalak a terület izgalmas földtani fejlődéstörténetébe adnak betekintést, méghozzá évmilliókkal ezelőtt dühöngött vulkánok „lelkivilágába”. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Tokaji-hegységben a vulkanizmus kb. 16–15 millió évvel ezelőtt (a földtörténeti miocén kor közepén, a bádeni korszakban) kezdődött el, s időben–térben elhúzódva, kb. 10–9 millió évvel ezelőtt (a miocén vége felé, a pannóniai korszakban) ért véget. A három szakaszban, kezdetben sekélytengeri, majd szárazföldi körülmények között zajló vulkáni működés során a területet felszabdaló törésvonalak mentén, ill. azok metszéspontjaiban történtek a kitörések. A mélyből feltörő izzó kőzetolvadék, a magma összetétele, valamint a folyamatosan változó ősföldrajzi környezet különböző karakterű vulkáni tevékenységet, s így rendkívül változatos formakincset eredményezett. A lávakőzeteket (pl. andezit, dácit, riolit) és a robbanásos eredetű, azaz piroklasztikus kőzeteket (pl. riolit- és dácittufa) több ezer méteres vastagságú vulkáni összlete alkotja a Tokaji-hegység erdőkkel és szőlőkkel borított vulkáni kúpjait. Itt jegyeznénk meg, hogy a Tokaji-hegységben beinduló vulkáni működés a Kárpát–Pannon térség aljzatát alkotó kőzetlemezek mai földrajzi helyükre kerülésével, és egy szubdukciós (alábukási) folyamat indirekt hatásaival magyarázható.
Ezen hosszú vulkáni működés vége felé, a felső szarmata és az alsó pannóniai korszakokban (kb. 11 millió éve) heves vulkáni működés vette kezdetét a Tokaji-hegység nyugati területein, az ún. Hernád-vonal mentén. A hazánk aljzatát alkotó kőzetlemezek határán, széthúzásos (extenziós) tektonikai folyamatok hatására vulkanotektonikai hasadékok nyíltak meg a földkéregben, amelyekből irtózatos erejű robbanások sorozataként riolittufa és annak különféle változatai kerültek a felszínre. Az Abaújszántó és Gönc közötti területekre, a Hernád folyóval nagyjából párhuzamosan, jelentős vastagságban különféle szemcseméretű vulkáni törmelék hullott, amely később vulkáni törmelékes (piroklasztikus) kőzetekké diagenizálódott. Ez a vastag riolittufa összlet a térségben lerakódott nagy regionális tufaszintek közül a legfelső, azaz a legfiatalabb képződmény. Ezek a riolittufák több látványos feltárásban tanulmányozhatók a fent említett települések közötti sávban. A Boldog-kő sziklaképződménye mellett ezeket a robbanásos eredetű riolitos, azaz savanyú (SiO2-tartalom > 65%) kitöréstermékeket tárja fel az írás témáját képező felhagyott kőfejtő is Vizsoly déli határában.
A Vizsolyi Riolittufa Formáció alapszelvényének számító feltárássorozat térségében az egykori vulkáni felépítményeket már leradírozta az erózió a Föld felszínéről, de üledékeik kiválóan tanulmányozhatók a Hernád-völgy felé lejtő hegylábfelszínek feltárásaiban. A szárazföldi, de „vizes” térszínen felhalmozódott vulkáni anyag igen változatos kifejlődései (pl. lavinatufa, hullott és áthalmozott riolittufa, tufit) közül a kőfejtőben ignimbrit, azaz lavinaszerűen felhalmozódott, durvaszemű ártufa fordul elő (kb. 5–15 m-es vastagságban). Az ignimbrit egy olyan piroklasztikus kőzet, amely a robbanásos eredetű kitörési felhő összeomlásából jön létre, a vulkáni felépítmény oldalán lavinaszerűen lehömpölygő szilárd részecskékben (pl. horzsakövek, kőzetdarabok, kristály- és üvegtörmelékek) és gázokban gazdag törmelékből (innen a görög eredetű neve is: „tűzárfelhő”: ignis=tűz, nimbus=felhő).
Az egykori vulkáni kürtőhöz közel eső térszínen felhalmozódott vulkáni törmelékes összlet emiatt rendkívül gazdag a kitörési felhőből kihullott, cm–dm-es nagyságrendű kőzetdarabokban, az ún. litoklasztokban (pl. riolit). A litoklasztok mellett a kőzetanyag erősen horzsaköves (90%), amelyek mérete lefelé haladva csökken (nem ritkák a fél méteres példányok sem). (horzsakő fogalma: viszkózus savanyú lávából, a felszínközelben felszabaduló gázok és gőzök gyakori robbanásainak következtében szétszóródó lávadarabok repülés közben megnyúlnak és felhólyagosodnak, világos színű, porózus, savanyú piroklasztitot alkotva)
Gázkifúvási csatornák a bányafalon
A kitörések közben a felszínen folyamatosan vastagodó, jelentős hőtartalékkal bíró ignimbrites összlet felforralta a környezetében található pórusvizeket, amely közel függőleges gázkifúvási csatornákon talált utat magának a lassan hűlő, tömörödő porózus vulkáni anyagból, a kisebb nyomással jellemezhető felszín felé. Ez a gőz a cm–dm-es nagyságrendű csatornákból kifújta a kisebb kőzetszemcséket (pl. horzsakövek), de otthagyta a méretesebbeket (pl. nagyobb sűrűségű, cm-es riolit lapillik), amelyek szépen kirajzolják az egykori fumarola csatornák hálózatát a bányafalakon. A csatornák hálózata az egész hegységben egyedülálló módon szemlélteti a nyugalomba került tufaárban zajló hűlési–anyagvándorlási folyamatokat.
A késő-miocénben lerakódott, megállapodott, majd kőzetté vált riolittufa kőzetanyagát jó fejthetősége, megmunkálhatósága és hőtani tulajdonságai miatt a környék népe már évszázadok óta használja falazásra, vakolásra és padlásszigetelésre. A néhai, napjainkra már védett kőfejtő – 1997 óta geológiai bemutatóhely – kiválóan reprezentálja azt, hogy egy tájsebet hogyan lehet a földtani természetvédelem és ismeretterjesztés szolgálatába állítani.
Felhasznált szakirodalom és további részletek itt.
A Vizsolyi-kőfejtő pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
