Szabadon mozgó homokfelszín Fülöpháza határában
Kecskemét és Dunaföldvár között utazva, a nyílegyenes 52-es számú országút mentén a Duna–Tisza köze különféle természetföldrajzi arculatú kistájain haladunk keresztül. Például Fülöpháza térségében (Kiskunsági-homokhát kistáj) változatos alakú és méretű homokbuckákra lehetünk figyelmesek, amelyek Európa egyik legnagyobb összefüggő homokterületének részei. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó védett területen olyan buckákkal is találkozhatunk, amelyek növényzet nélküli felszíneit még napjainkban is alakítja a szél. Írásunkban ezek kialakulásával és formakincsével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Duna és a Tisza között az Ős-Duna, valamint mellékfolyói hatalmas üledékes testet (azaz hordalékkúpot) építettek ki a földtörténeti jégkorszakban (pleisztocénben). Ezt a térszínt a folyó kb. 30 ezer évvel ezelőtt elhagyta, s áthelyeződött mai helyére, a Budapest–Kalocsa–Baja tengelyre (ez a terület még napjainkban is lassan süllyed). A Duna nyugatra „csúszásának” az lett az eredménye, hogy a korábbi hordalékkúp egy kiemelt, szárazzá vált vidékké alakult, ahol a munkaképes szelek nyomban elkezdhették ténykedésüket (legintenzívebben 27–22 ezer év között). A szél általi (idegen kifejezéssel eolikus) felszínformálás hatására a Duna–Tisza köze homokkal fedett részein változatos és izgalmas formakincs alakult ki. A homokfelszíneken végigszáguldó szelek hosszú (kb. 100–500 m), keskeny (kb. 25–200 m) és mély (kb. 8–10 m) szélbarázdákat vájtak ki, melyek végénél a barázdák anyagából garmadák vagy garmadabuckák épültek fel (10–300 m-es átlagos gerinchossz, 2,5–10 m-es magasság). A szélbarázdák között pedig az eredeti felszín magasságát tükröző maradékgerincek őrződtek meg. Az intenzív és tartós szelek hatására a garmadák gyakran „elszakadtak” barázdájuktól, s garmadamezőket alakítottak ki vagy parabolabuckákká formálódtak át. A területen a buckák északnyugat–délkeleti vonulatokba rendeződtek, amelyek az uralkodó széliránynak megfelelő csapásirányokat mutatnak. Egyes buckák magassága a 20 m-t is elérheti. Ennek a nagy kiterjedésű homokvidéknek a nyugati részén helyezkedik el Fülöpháza és az ő védett homokbuckái.
Tanulmányozzuk a továbbiakban a buckák üledékanyagát adó futóhomokot. Homokot már mindenki látott, azonban itt kell megjegyeznünk, hogy homok és homok között is jelentős különbségek lehetnek, természetesen szakmai szemmel nézve. Fülöpháza környékén futóhomok található, amelynek 0,1–0,2 mm között jellemző az átlagos szemcsemérete. Ez a számadat azt is mutatja, hogy a futóhomok szemcséinek mérete nagyon hasonló egymáshoz, amelyet szakkifejezéssel úgy mondunk, hogy az itteni eolikus homok jól osztályozott. Mikroszkóp alatt az is kiválóan látszik, hogy a szemcsék jól koptatottak, fényesek és közel gömb alakúak (azaz nagy a szfericitásuk). Ezek a paraméterek azért lehetségesek ebben a formában, mert a szél által szállított szemcsék útjuk során egymásnak ütköznek, koptatják, csiszolják egymást, mivel nincsen közöttük „kenőanyag” (mint például a folyóvízi homokszemcsék esetében a víz). Ásványtani vizsgálatok alapján a fülöpházi buckák homokjában kvarc, földpátok, nehézásványok és karbonátásványok (pl. kalcit, dolomit) jelennek meg. A kiskunsági homok jelentős karbonáttartalma (kb. 10–15 %) összefüggésben van a Duna egykori lehordási területének földtani felépítésével, hisz a karbonátos szemcsék például az Alpok és a Dunántúli-középhegység mezozós (középidei) kőzetanyagából származnak. Ezzel van részben összefüggésben a Kiskunság szikes tavaiban lerakódott réti mészkő kialakulása is, amellyel már korábbi cikkeinkben foglalkoztunk.
A fülöpházi területen található, napjainkban is növényzet nélküli buckafelszíneken kiválóan tanulmányozhatók az ún. mikroformák is. Ezek közül a legjobban felismerhetők a szélirányra merőleges homokfodrok, amelyeknél a széllel szembe néző (luv) oldala lankásabb, az átellenes (lee) meredekebb (33–35°). A legdurvább homokszemcsék a homokfodor taréján helyezkednek el, amelyek akár 0,8 mm-es nagyságúak is lehetnek. A taréj alakja a szélsebességtől és a rendelkezésre álló anyag szemcseméretétől függően egyenes, szinuszos, egyedülálló vagy villásan elágazó lehet. A villásan elágazó homokfodrokat a változó szélirány hozza létre. A durvább szemcséjű homokból nagyobb, a finomhomokból kisebb gerinctávolságú fodrok alakulnak ki.
A szóban forgó homokfelszíneken a kialakulásuk óta eltelt idő alatt többször megindult a homokmozgás (pl. éghajlati változások hatására: hidegebb és szárazabb klíma), hisz a növényzet ritkulása vagy eltűnése kedvez az eolikus folyamatoknak. Az utóbbi pár ezer évben nem csak az éghajlat, hanem az ember is igencsak beleszólt a terület felszínfejlődésébe: a nomád népek vándorlásai, a történelmi erdőirtások (pl. török kor), katonai „cselekmények” többször a homokmozgás megindulását eredményezték. Fülöpháza esetében a nemzeti park 1975-ös megalakulása előtt a terület katonai gyakorlótér volt. A növényzettel félig kötött és kötött homokfelszíneken jellegzetes fás- és lágyszárú társulások (pl. fehér nyár, boróka) élnek.
A homokvidék csak engedéllyel és vezetővel látogatható, kivéve természetesen a tanösvényeket (pl. Garmada tanösvény) és a jelzett turistautakat!
A mozgó homokbuckák pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
