Részlet az alsódörgicsei templomromból
A Balaton-felvidék területén lépten-nyomon középkori templomromokba botlik az óvatlan (geo)túrázó. A néhai Árpád-kori települések egyházi épületei döntően a török hódoltság idején pusztultak el, s közülük sok a későbbi újjáépítő nemzedékek „kőéhségének” áldozata lett. A templomromok falait tanulmányozva azok nem csak az emberi történelem viharos évszázadairól mesélnek nekünk, hanem az építő- és díszítőköveken keresztül akár évmilliók történéseit is elregélik annak, aki fogékony és kíváncsi rá. Ez azért lehetséges, mert a néhai templomok az adott földrajzi hely szűkebb-tágabb környezetének kőzeteiből épültek fel, ezért a beépített kőzeteket tanulmányozva képet kaphatunk a terület vázlatos földtani felépítéséről is. Írásunkban Dörgicse község határába látogatunk el, ahol egy templomi követ bírunk szóra. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Balaton-felvidék egyik utánozhatatlan hangulatú kis községe Dörgicse, amely Alsó-, Felső- és Kisdörgicse településrészekből egyesült a 20. század közepén. A falucska többek között arról nevezetes, hogy hét (!) temploma van, amelyek közül több is Árpád-kori eredetű. Ezek közül írásunkban az Alsódörgicse keleti határában monumentálisan emelkedő egykori Boldogasszonydörgicse település templomának maradványait vesszük szemügyre. A geologizálás előtt essen néhány keresetlen szó a templom történetéről is (epitettemlekek.hu): „Alsódörgicse templomát először 1268-ban említik írásos források, ekkor a fehérvári őrkanonokság birtoka. Templomát a Boldogasszony tiszteletére szentelték fel. Egyhajós, egyenes szentélyű, keletelt templomrom, a szentélytől északra valószínűleg sekrestyével. Nyugati végén a hajóval azonos szélességű háromemeletes torony, alsó szintjein boltozott kegyúri karzattal, legfelső emeletén két ikerablakkal. Magasan áll a tornyot támasztó két támpillér közül az északi és a hajó északi fala, a többi fal alacsony és alig kivehető. A 16. század második felétől – végétől 1754-ig az evangélikusok által használt, működő templom volt. Ekkor kulcsait át kellett adják a katolikusoknak, akik a templomot nem vették használatba. 1783-ban már romos volt.”
A templomrom építőköveit alaposan tanulmányozva vöröses színű, zsinórokban, lencsékben vagy gumókban elhelyezkedő rideg, szilánkos vagy kagylós törésű, üvegfényű kőzetdarabokra lehetünk figyelmesek. Ezeknek a képleteknek a befoglaló kőzetei szürkés színű karbonátos kőzetek, amelyek éles határral különülnek el az előbb említett vöröses képződményektől. De vajon mely kőzetcsaládba tartoznak ezek a „szokatlan” küllemű kőzetek? A válaszért a triász időszakban itt hullámzó Tethys-óceán legmélyebb bugyraiba kell aláereszkednünk. Az itt szót annyiban korrigálnánk, hogy ez természetesen nem a mai földrajzi helyén történt, hanem sok ezer kilométerre innen, ott, ahol a mai Balaton-felvidék területét hordozó lemeztöredék éppen aktuálisan elhelyezkedett.
A vöröses színezetű kőzetet tűzkőnek nevezzük, amely egy tengeri eredetű kovaüledék. A kemény, szívós kőzet a kova 30 µm átmérőjű mikrokristályainak szövedékéből áll, SiO2-tartalma 88–98% közötti. Színe változatos lehet, amelyet a nemkovás alkotók mennyisége határoz meg. Jelen esetben a vöröses színt a finoman eloszlatott hematit elnevezésű vasoxid-ásvány (Fe2O3) okozza. Kialakulásuk a kovavázú élőlények feloldódott/újrakicsapódott vázelemeiből álló radiolarittal ellentétben nem élővilági (biogén) eredetű, hanem abiogén, azaz szervetlen. Megértéséhez kicsit bele kell ásnunk magunkat a terület középső-triász (ladin) fejlődéstörténetébe, kb. 240–230 millió évvel ezelőttre. Ekkorra a mai Dörgicse vidékét alkotó területen a korábban egységes karbonátplatformok (peremes selfek) a megélénkülő tektonikai események miatt feldarabolódtak, tenger alatti hátságokat és köztük lévő medencéket alakítván ki. A mélyebb medencékben lassú karbonátképződés zajlott (Buchensteini Formáció), amelyet időnként vulkanizmus zavart meg. A mai Déli-Alpok vidékén zajló explóziók szórt anyaga eljutott a Balaton-felvidék térségébe is (nem voltak túl távol egymástól), ahol a vulkáni anyag a karbonátos üledékekbe keveredett. A nagy mennyiségű szórt (diszperz) kovaanyag a tengervízben mállásnak indult (halmirolízis), amelynek következtében a szilikátásványokból felszabaduló kova mobilizálódott, s részlegesen helyettesítette és kiszorította az eredeti kőzet karbonátos ásványait. Ez a folyamat szolgáltathatta a gumós mészkövek nagy mennyiségű tűzkőanyagát is, amelyek keménységük, kisebb oldhatóságuk és az elütő színük miatt feltűnő módon különülnek el a befogadó karbonátos kőzetek törési vagy mállási felületein. Itt jegyeznénk meg, hogy a Dunántúli-középhegység más vidékein (pl. a Bakony és a Gerecse jura rétegsorai) feltáruló jól rétegzett tengeri kovaüledékek általában nem így keletkeztek, mert azok biogén (élővilági) eredetűek. Ez azt jelenti, hogy például kovavázú egysejtűek (Radioláriák) vázelemeinek feloldódása és újrakicsapódása révén jöttek létre.
A szépen renovált és parkosított környezetben található romok mellett érdemes kicsit hosszabban elidőzni, a meghitt környezetben a szép kilátást is élvezni. Aki a templom falait bogarássza inkább tovább, az a triász üledékes kőzetformációk példányain kívül a jóval fiatalabb pannon bazaltokkal is találkozhat.
Dörgicse többi templomromja is tartogat jó néhány „geocsemegét”, nem is beszélve a vadregényes Kő-völgyről (Kű-völgyről). Ezekkel későbbi írásainkban fogunk foglalkozni!
A templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
