A vasfüggöny egy visszaépített szakasza Hegykő határában
A fürdőjéről nevezetes Balf és a fertődi Esterházy-kastély között utazva érhetjük el a kicsiny Hegykő települést, amely a Fertő-tó süllyedékének déli peremén foglal helyet. A termálfürdőjéről, műemlék Szent Mihály-templomáról, valamint pestisoszlopáról nevezetes községben azonban egy kevésbé vidám látnivalót is felkereshetünk. Hegykőtől északra, a Fertő-tó mocsárvilágának peremén húzódott annak idején a rettegett vasfüggöny, amelynek visszaépített rövidke szakaszánál, egy kis emlékhelynél róhatjuk le tiszteletünket. A személyautóval is megközelíthető Vasfüggöny Emlékhely Hegykőtől északra található, kb. 2,5 km-re. Írásunkban a hírhedt és világrendeket elválasztó vasfüggönnyel foglalkozunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Cikkünkben a 2008. július 15-én felavatott Vasfüggöny Emlékhelyen található információs táblák tudásanyagát felhasználva mutatjuk be a terület keserű 20. századi történetét. A vasfüggöny „pályafutásának” első szakasza 1949-ben kezdődött el: a magyar–osztrák határon (356 km) az illegális határátlépések megakadályozása miatt kétsoros szögesdrót kerítést húztak fel, amelyet aknazárral egészítettek ki (hasonló épült ki Jugoszlávia felé is). Az aknamezőn hengeres faoszlopokat állítottak fel 3 m-es távolságra, 2 m-es szélességben. Az oszlopokra vízszintesen 25 cm-enként, ill. átlósan szögesdrótot húztak ki. Erre a 6 km2-es területre helyeztek el 6 aknát: 3 keményfából, 3 öntöttvasból készült. Az aknamező közepébe levertek egy karót, majd a karót és az aknákat dróttal összekötötték (ezek voltak az ún. botló drótok). A botló drótokat nappal a magas fű, éjszaka pedig a sötét miatt volt nehézkes észrevenni. Az itt felsorolt munkálatokat 1955. elejére fejezték be. Épphogy letették a lapátot a munkások, a kormány a határzár felszámolása mellett döntött. Az 1955. év őszén született határozat nyomán 1956. október 20-ra befejeződtek a mentesítési munkálatok. Itt azonban nem ért véget a vasfüggöny sötét története!
Az 1956-os forradalom utáni disszidálási hullámban több százezer honfitársunk távozott nyugat felé. Ennek hatására a kormány 1957. márciusában elrendelte a határzár újbóli kiépítését. Megépítettek 350 km kétsoros tüskésdrót kerítést, telepítettek 243 km négysoros, 107 km ötsoros gyalogság elleni aknamezőt, benne 1124900 darab taposóaknával. Az aknamezőt 2 m távolságról 4–5 m-re szélesítették ki, a fa oszlopokat betonra cserélték, az aknákat fém helyett bakelitból készítették el (40 kg súly feletti taposásra robbantak), melyeket 50 cm távolságra raktak le egymástól (sakktábla alaprajz). A két kerítés között a laza, felgereblyézett talaj, s járőrutak hálózata garantálta azt, hogy senki se tudjon átszökni észrevétlenül. A már a megépítésekor is korszerűtlennek számító műszaki határzárral sok gond volt. Ezek közé tartozott például az, hogy a Pinka-patak rendszerint mosott át Ausztriába robbanószert, amely ott fel is robbant. Az 1960-as évek végén merült fel az elavult műszaki határzár modernizálására, jelentős anyagi ráfordításokkal (350000 Ft/km).
A fokozatosan kiépítésre kerülő SZ–100-as szovjet rendszer lényege nem a pusztítás, hanem a jelzés volt. A kerítésbe kisfeszültségű áramot vezettek, amely bolygatás (pl. átvágás) hatására jelzést indukált a határőrsökön lévő központban (ahonnan egyszerre akár 80 határőr indulhatott el). Így kb. 200–300 m-es pontossággal megállapítható volt, hogy a kerítés mely szakaszán történt illetéktelen behatolás. A rendszer fontos és alattomos eleme volt, hogy a kerítés nem pont az államhatáron épült meg, hanem attól beljebb 2 km-re, még az ország területén. Nem egyszer megtörtént, hogy a kerítésen átjutott személy már Ausztriában hitte magát és egy őrsön kért segítséget, amely történetesen még magyar volt! A hatalmas élőmunkával és pénzzel járó rendszer kiépítése hosszú ideig tartott, s 1970-re készült el. A vasfüggöny egyik nagy hibája volt, hogy a jelzésre kivonuló katonák nem tudták, hogy ember akart-e áthatolni a kerítésen vagy csak egy vadállat ért hozzá. Az 1980-as években a műszaki határzár felújítása szükségessé vált megint, de a politikai légkör enyhülése miatt, többszöri próbálkozásra 1989. február 28-án született megállapodás a kerítésrendszer lebontásáról. A hírekbe Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter szimbolikus kerítésvágó akciója került be 1989. június 27-én, de akkora a kerítés nagy részét már elbontották.
A helyszínen található egyik táblán a következő áll: „Ön olyan helyen áll, ami szerencsére már történelem. Bízunk benne, soha nem fog megismétlődni, hogy országokat, embereket aknamezővel, szögesdróttal, műszaki zárral válasszanak el egymástól. A vasfüggöny emlékhely létrehozásával – politikamentesen – szeretnénk emléket állítani mindazoknak, akiknek e 41 év alatt sikerült a határon átszökniük (disszidálniuk), azoknak, akiket szökési kísérlet közben elfogtak, majd 2–3 év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Azoknak, akiket szökés közben megsebesítettek, agyonlőttek. Továbbá emlékeznünk kell mindazon határőr katonákról, akik télen–nyáron, esőben, sárban, fagyban esküjükhöz híven védték az államhatárt, akik szolgálat teljesítése közben, az aknák felszedésekor sebesültek meg, váltak örökké nyomorékká vagy veszítették életüket.
A vasfüggöny szó használata világszerte akkor vált ismertté, amikor Winston Churchill 1946. március 5-én az Amerikai Egyesült Államok-beli Fultonban elmondta az azóta híressé vált beszédét: „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mellett fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára.” A fultoni beszédtől indult tehát „világ körüli útjára” a vasfüggöny, mint kifejezés, amely a későbbiekben a hidegháború sajátos jelképévé vált. A vasfüggöny az 1948–1989 közötti időszakban 356 km hosszan húzódott az ország nyugati határán. Az első időszakban szögesdrótkerítéssel és aknamezőkkel zárták le a határt. Az 1960-as évek közepére a nemzetközi helyzetben bekövetkezett enyhülés hatására megkezdődött az aknamező felszedése, és az elektromos jelzőrendszer kiépítése, ami 1971-re fejeződött be. Az emlékhelyen ezt a három időszakot mutatjuk be korhűen, többségében eredeti anyagok felhasználásával.”
Az emlékhely pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
