A Szikla-forrás a Szalajka-völgyben
A Bükk északnyugati részén, Szilvásvárad település határából indul a vadregényes Szalajka-völgy, melynek neve szinte minden magyar ember számára ismerősen csenghet. A lipicai ménes, az erdei kisvasút, a pisztrángsütők, a sebesen szaladó Szalajka-patak és a duzzasztott tavai, a kristálytiszta vizű karsztforrások, az Istállós-kői-barlang és még sorolhatnánk a számtalan turisztikai attrakciót, amelyek évente turisták tízezreit vonzzák a területre. Az a turista viszont jóval kevesebb, aki a völgy földtudományi/geoturisztikai értékeit óhajtja bejárni, megismerni és megérteni. Cikk-sorozatunkban azoknak a (geo)turistáknak szeretnénk segítséget nyújtani, akik a „hétvégi turistákkal” teli völgyet kicsit más szemmel, földtani időben és térben gondolkodva szeretnék végigjárni. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Szalajka-patak (melynek neve a „sal alcali”=hamuzsír szóból származik) lassú bevágódása által létrehozott Szalajka-völgy legnagyobb része, a völgy bejáratától a Nagy-tó térségéig a karbon korú Szilvásváradi Formáció földtani képződményeiben halad. A formáció anyaga uralkodóan sötétszürke és fekete, mállottan zöldesszürke színű palás aleurolit, alárendelten fekete, néha világosszürke palás agyagkő. Az erősen préselt, palásodott, gyüredezett geológiai képződmény egy mélyebb tengeri medencében rakódott le kb. 320–310 millió éve, a karbon időszakban. A palásodást is okozó nagyon kisfokú metamorfózis a kréta időszakban érte a formációt, kb. 120–100 millió éve. A Szalajka-völgyben délkelet felé bandukolva a fent nevezett formáció palás kőzeteivel találkozhatunk a patakmeder törmelékében, a völgyoldalak kibukkanásaiban, valamint a kisvasút mesterséges bevágásaiban is. Érdekességként jegyeznénk meg, hogy a palás kőzeteket a vidék népe évszázadokig tetőfedésre használta, innen a „zsindelypala” elnevezése is (természetesen az iskolákba palatáblák formájában is jutott belőlük).
A Szalajka-patakot többször keresztezve, kisebb-nagyobb pisztrángos tavakat, valamint az Erdészeti Múzeum míves épületét elhagyja, a völgy elejétől kb. 2,5 km-t gyalogolva érkezünk meg a völgy első igazi földtudományi/hidrogeológiai attrakciójához, a Szikla-forráshoz. A Bükk egyik legnagyobb vízhozamú forrásának karsztvize egy forrásbarlangból áramlik ki, s egy kb. 2–2,5 m magas vízesés formájában éri el az alatta fekvő Forrás-tó víztükrét (tengerszint feletti magassága: 422 m).
Eddigi utunk során jelentősebb forrásokkal nem találkozhattunk (legfeljebb kisebb szivárgásokkal), hisz a palás kőzetek forrásai a felszínközeli mállott zónából fakadó törmelék-források, amelyek vízhozama igen csekély (néhány liter/perc). Ebből következik, hogy a Szikla-forrás jelentős hozammal bíró karsztforrása nem a karbon palákból ered. De akkor vajon honnan? A Szikla-forrás térségében, a karbon és jura korú vízzáró agyagpalás képződmények „szorításában” egy meredek tektonikai sík (feltolódás) mentén jó vízvezető képességű alsó-triász mészkősáv helyezkedik el (Ablakoskővölgyi Formáció Lillafüredi Mészkő Tagozat). A völgyirányra merőleges, mindkét oldalról agyagpalákkal határolt kb. 20–30 m széles, északkelet–délnyugati csapásirányú, függőlegesre állított „ördögbordára” lehulló csapadékvizek elnyelődnek, s a kőzettest belsejében (patakos barlangjáratokban?) a Szikla-forrás felé áramlanak hideg, leszálló karsztvíz formájában. A 4–6 km2-es felszíni vízgyűjtő területtel rendelkező Szikla-forrás többek között a Gerennavár és a Róna-bükk térségének vizeit vezeti le. A történet azonban nem olyan egyszerű, ugyanis a Szikla-forrás vízhőmérséklete az átlagosnál magasabb (10–12,2 °C), amely egy mélykarsztos, magasabb vízhőmérsékletű, felszálló hozzááramlást is feltételez.
Ez valószínűleg úgy lehetséges, hogy a Bükk-fennsíkon, a Fekete-sár térségében lehulló csapadékvizek a mélybe szivárognak, felmelegednek, s a fiatalabb, felső-triász Felsőtárkányi Mészkő Formációval tektonikusan érintkező, a Szikla-forrás vízadóját képező Lillafüredi Mészkő Tagozatba átszivárogva a forrásban a felszínre jutnak. Láthatjuk tehát, hogy a Szikla-forrás (melynek hozama 0–10000 l/perc között váltakozik, de átlagosan 2000–2500 l/perc) magasabb hőmérsékletű vize többféle eredetű karsztvízből tevődik össze, amelyek bonyolult, s nem teljesen ismert pályákon jutnak el a Szalajka-völgyi forrásszájhoz. További érdekesség, hogy az innen kb. 800-re fakadó Szalajka-forrástól a fluoreszceinnel megfestett víz 11 nap alatt elért a Szikla-forráshoz is, tehát a Fekete-sárnál (Bükk-fennsík) elnyelődő víz nem csak a Szalajka-forrást táplálja, hanem a mélyben a Szikla-forráshoz is eljut (annak ellenére, hogy a felszínen a két forrás között vízzáró kőzetek vannak). Ez a tény is kiválóan bizonyítja a korábban leírt mélykarsztos hozzákeveredési elméletet.
A Szikla-forrás vízesése mögötti forrásbarlangot 1952-ben tárták fel egy kutatótáró hajtásával, melyben a formakincs (pl. gömb formájú, függőleges profilú kürtők sorozata) a korábban leírt mélykarsztos kialakulást erősíti meg (ez szintén igaz az alsó táróval elért barlangra is).
A csodálatos természeti képződmény megtekintése után már nem kell sokat sétálnunk, hogy elérjük a mesés Fátyol-vízesés édesvízi mészkőből álló tetarátáját, amely már egy következő cikkünk témája.
A Szikla-forrás pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
