Részlet a Kantavári-kőfejtőből

A Dél-Dunántúl lankás dombvidéki tájaiból kiemelkedő Mecsek hazánk földtanilag egyik legösszetettebb és legbonyolultabb felépítésű hegysége. A nyugati területein döntően a földtörténeti paleozóikum (óidő) végén (pl. a perm időszak vörös színű törmelékes üledékes kőzetei) és a mezozóikum (középidő) elején (pl. a triász időszak törmelékes üledékes és karbonátos kőzetei) lerakódott képződményekkel találkozhatunk, míg a keleti területeken a jura és a kréta üledékes és részben magmás kőzetek a meghatározóak. Természetesen a fiatalabb korok földtani produktumai (pl. a miocén kor törmelékes üledékes kőzetei) is képviseltetik magukat, de ezek inkább a hegység peremi területein. Írásunkban a Mecsek izgalmas, több száz millió éves földtani fejlődéstörténetének egy olyan „lapjára” pillantunk rá, amikor sötét színű meszes és agyagos üledékek rakódtak le, s megpróbáljuk „modellezni” az egykori ős- és üledékképződési környezetet. Kalandra fel, irány a Kantavári-kőfejtő, irány a kövek világa!

Pécstől északra, a Lámpás-árok felső szakaszán, nem messze a középkori Kantavár maradványaitól (és a Kantavári-forrástól) nagyméretű, a természet által visszahódított kőfejtő udvarán találhatjuk magunkat. A több tíz méter magas bányafalakat tanulmányozva sötét színű, jól rétegzett, a kőzetet megütve bitumenes szagot árasztó üledékes kőzetekkel találkozhatunk. A meszes, agyagos képződmények nézegetése közben jogosan tehetjük a nagy kérdést: mikor és milyen ősföldrajzi (paleogeográfiai) körülmények között rakódhattak le az érdekes küllemű kőzetek?
Írásunkat először is a már „megszokott” kijelentésünkkel kell kezdenünk: a most ismertetésre kerülő triász időszaki képződmény nem a mai földrajzi helyén rakódott le. A Mecseket hordozó lemeztöredék (Tiszai-főegység) ugyanis a triászban Eurázsia déli peremén, a Tethys elnevezésű ősi óceán (üledékgyűjtő) északi zónájában helyezkedett el, több ezer kilométerre jelenlegi helyétől, s csak a későbbi lemeztektonikai mozgások hatására „utazott” a mai földrajzi szélességére. A középső- és késő-triász (a ladini és karni korszakok) határán, kb. 230 millió évvel ezelőtt a Mecseki-egység ezen területét olyan sekélytengeri környezet borította be, melynek szárazföld felöli zónájában lagúnák sorjáztak. A sós vizű lagúnákba a szárazföld felől édesvizű folyók érkeztek, amelyek kisebb sűrűségű vize szétterült a lagúnák sűrűbb és sós vizének tetején. Az így kialakuló stabil vízrétegződésnek az lett az eredménye, hogy a lagúnákban nem alakulhattak ki függőleges irányú áramlások, azaz a friss, oxigéndús víz nem tudott lejutni a víztömeg mélyebb zónáiba. Emiatt a mecseki lagúnák mélyén oxigénmentes (anoxikus), az élővilág számára mérgező környezet alakult ki, amelyet nagyon jól mutat az üledékek vékonyan rétegzett és lemezes szerkezete. Ez azért lehetséges, mert az élővilág hiánya miatt a tengerfenéken lerakódó üledékeket nem érte bioturbáció (azaz élővilág általi összekeverés), az üledékes lemezesség meg tudott maradni az „utókor” számára. A sötét színt (és a bitumenes szagot) a finoman eloszlatott szervesanyag okozza, amely megint annak a bizonyítéka, hogy oxigénmentes volt az egykori őskörnyezet (hisz nem tudott lebomlani az aljzatra lesüllyedő és a meszes üledékekbe bekeveredő, élővilági eredetű szervesanyag). Az egykori lagúnákban a meszes iszap és a szárazföldek felől érkező törmelékes üledékek együtt ülepedtek le, amely az agyag és a mészkő közötti átmeneti kőzetek (pl. agyagos mészkő, mészmárga, agyagmárga) lerakódását eredményezte. Később a lagúnáris rendszer egyre durvuló szemcseméretű üledékekkel (pl. homokkal) feltöltődött, amely azonban már egy másik történet a Mecsek földtanából.
A „kantavári fekete márványnak” is becézett, hivatalosan Kantavári Formáció nevével ellentétben nem volt túl ellenálló kőzet, ezért inkább erdészeti utak kavicsolására és feltöltésére, műkőzúzalékként, ritkábban díszítési célokra is használták. Az évszázadok óta művelt bánya napjainkban már védett, a termelés véglegesen 2016-ban fejeződött be, előtte fúrólyukas külszíni jövesztéssel üzemelt. A bányafalakon kiválóan tanulmányozható a kőzetek rétegzettsége, a tektonikai folyamatok eredményei, a bennük található többgenerációs kalciterek és kalcittal kitöltött ősmaradványok is. Egy rövidebb mocsári epizódot, a lagúna rövid ideig tartó elláposodását jelzi a rétegsorban szépen megfigyelhető kőszenes agyag kifejlődés is. A bányaudvart az ásványgyűjtők is gyakran látogatják a következő ásványok miatt: gipsz, goethit, kalcit, kvarc, pirit.

A Kantavári-kőfejtő pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt