Gémeskút sziluettje
A gémeskút karcsú sziluettje annak idején hozzá tartozott a nagyalföldi területek tájképéhez, a magyar puszta szinte jelképének számított. Viszont ritkán gondolunk abba bele, hogy ezen „vizes objektumnak” mekkora jelentősége volt az egykori alföldi népesség életében! A 19. századi nagy folyószabályozások után az Alföld végtelen rónaságairól az addig árvízként jelentkező éltető vizek a gátak közé szorított folyók hullámterére korlátozódtak már csak le. A kiszáradó és egyre aszályosabb területek gyarapodó állatállományának viszont nagy mennyiségű és jó minőségű ivóvízre volt szüksége. Ezt és a kockázatos élővízi itatások (pl. nyári bűzös, algás víz) problémáit hivatott megoldani a 18. századtól a talajvizet hasznosító gémeskutak megjelenése, amelyek a kezdetekben egyszerű gödrök formájában kerültek kialakításra. Írásunkban a gémeskutakkal, mint a magyar puszta egykori útjelző, tájékozódást segítő és hírközlő eszközeivel, festmények, irodalmi művek és népdalok ihletőivel ismerkedünk meg. Kalandra fel!
A fúrásos technológiákkal feltárt artézi vizek megjelenése, azaz a 19. század második fele előtt a Nagyalföld népe a felszín alatt néhány méterre elhelyezkedő talajvizet itta (a tanyasi népesség még a 20. század első felében is). A legfelső vízzáró réteg feletti víztartóban elhelyezkedő, csapadék eredetű talajvíz nem volt annyira mélyen ahhoz, hogy ne szennyeződjön el különféle fekalikus, szennyvíz-eredetű baktériumokkal, amelyekhez komoly járványok kialakulása kötődött (gondoljunk csak a többször vissza-visszatérő kolerára). A főleg a városi népeket sújtó járványokkal ellentétben a vidéki területek kútjai általában friss, szennyeződésektől mentes ivóvizet adtak a tanyák népének, és az állatállománynak is. A gémeskút kiképzése nem volt bonyolult feladat, hisz a pár méteres gödörbe hamar beszivárgott a felső vízadókból a talajvíz, amelyet a gémes szerkezettel emeltek fel a felszín fölé, a gödör oldalát pedig általában kúttéglával bélelték ki. A kútgödörbe beszivárgó talajvíz magassága nagyban függött az adott év időjárási-, elsősorban csapadékviszonyaitól, évszakos ingadozást mutatott: a legmagasabb vízállás tavasszal, míg a legalacsonyabb általában ősszel jelentkezett.
A gémeskút már évezredekkel ezelőtt ismert volt az ókori népeknél is, amely nem más, mint a kétkarú emelő elvén működő egyszerű vízkiemelő szerkezet. Hazánk területén valószínűleg a török-kor idején terjedhetett el. A földbe mélyített ágasnak a villásra kiképzett felső végébe vastengelyt erősítettek, amely tengelyen forgott az emelő szerepét betöltő gém. A kútgödör fölé nyúló végére kötötték a vödörtartó rudat (ostor vagy kútostor), amelyen az abronccsal erősített favödör függött. A vízzel telt vödör súlyának ellensúlyozására a gém másik végére kő vagy fatuskó nehezéket, koloncot erősítettek. Kevesen tudják, hogy a gémeskutak az egykori paraszti és pásztor-társadalmakban a jeladó (bővebben itt) szerepet is betöltöttek (pl. delelés, itatás, étkezés, hivatalos személy érkezése, „nőügy”), mondhatni a távíró és a telefon ősei voltak. Herman Ottó szerint: „a legrégebbi telegráf a magyar gémeskút”.
A 20. század második felének nagyüzemi mezőgazdasága a különféle gyom- és rovarirtószerek „segítségével” olyannyira elszennyezte a talajvizet, hogy az nem emberi, hanem állati fogyasztásra sem lett már többé alkalmas. A talajvíztükör emberi hatásra történő lesüllyedése és a tanyák elsorvadása pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy napjainkban már alig látni gémeskutakat a Nagyalföld vidékén. Erre jó példa Békés megye, ahol az 1950-es években még 762 működő gémeskút volt, 2010-re azonban már csak 20 darab maradt! Viszont jó hír, hogy 2010 óta a gémeskutak jogszabály által védett tájképi elemek, nemzeti értékek, agrár–kultúrtörténeti emlékek. További érdekességként jegyeznénk meg, hogy a gémeskút szinonimájaként használták a Kárpát-medence bizonyos területein a csigáskút, a nyilas kút, a komponás kút és a puca kút elnevezéseket is.
A fotón látható gémeskút pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
