Részlet a Fekete-ponor-karsztfennsíkról
Az Erdélyi-szigethegység északi részén húzódik a hazai turisták által méltatlanul elhanyagolt Réz-hegység (románul: Munţii Plopiş). A törésvonalak mentén kiemelkedett, letarolt tönkfelszín északnyugat-délkeleti csapásban húzódik kb. 35 km hosszúságban és kb. 5–15 km szélességben a Sebes-Körös és a Berettyó folyók völgyei között. A vízfolyások által erősen felszabdalt hegység fő tömege az ún. „Bihari-autochton” elnevezésű, bonyolult szerkezeti felépítésű takarós egységhez tartozik, amelyet prekambriumi és ópaleozós metamorf kőzetek (pl. csillámpala, gneisz, amfibolit, kvarcit) építenek fel. Az erdőkkel és kaszálókkal borított „egyhangú” Réz-hegység (vagy ahogyan a középkorban nevezték: Igyfán, azaz „Szent Rengeteg”) földtani (geológiai) és felszínalaktani (geomorfológiai) szempontból „legüdébb színfoltja” az a mintegy másfél négyzetkilométeres kis karsztfennsík, amely a Berettyó forrásszájai felett húzódik, azoktól délre. Írásunkban erre a látványos karsztos területre látogatunk el. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Szilágynagyfalu felől haladva, Tuszatelke hegyi település után érünk fel arra a kis karsztfennsíkra, amely a Kárpát-medence legkisebb területű karsztos vidéke. A Fekete-ponor-karsztfennsík egy ún. szinklinális szerkezetű karszt: itt az ősi alaphegységi kristályos kőzetekre (felső-prekambriumi muszkovitos-biotitos csillámpalák, paragneiszek) „teknő- vagy tálszerűen” települnek előbb az alsó-triász törmelékes üledékes kőzetek (pl. homokkövek), majd a karsztos formakincset is hordozó középső-triász mészkövek. A kb. 750–800 m magasra kiemelt, jól oldódó triász karbonátos kőzetekből álló fennsík nyugati része a felszíni karsztos (idegen kifejezéssel exokarsztos) formakincs szinte teljes tárházát felvonultatja. Változó méretű, közel tál alakú dolinák (töbrök), aszóvölgyekben „vonalak mentén” elrendeződő dolinasorok, tölcsér alakú aktív és időszakosan aktív víznyelők képviselik a szénsavas víz oldó munkájának „eredményességét” (kisebb barlangüregek is feltárulnak a területen). A felszínre kibukkanó mészkövek felszínén pedig változatos alakú és méretű oldásformák (pl. gyökérkarr, gravitációs karr) tanulmányozhatók. A víznyelők az alsó-triász nemkarsztos és a középső-triász karsztos kőzetek határán helyezkednek el, hisz a felszínen lefolyó, mederben mozgó csapadékvizek a mészkőterület felszínére érve azonnal a mélybe fejeződnek (ezt idegen kifejezéssel batükaptúrának nevezzük). A karsztos formakincs azért koncentrálódik a fennsík peremeire (főleg a nyugatira), hisz a szinklinális-szerkezet miatt a fennsíki „tál” központi részét pannon és negyedidőszaki vízzáró képződmények bélelik ki, ezért ott nem tudott kialakulni oldásos formakincs.
A fennsíkra lehulló csapadékvizek a karsztos kőzettömegben áramlanak a mélyebb térszínek felé, ahol a kőzethatárokon bővizű karsztforrások formájában bukkannak elő. A fennsíktól északra fakadnak a Berettyó forrásai (Izbucul Mare és Izbucul Mic), ahol a nagyobb forrásszáj közelében egy hatalmas travertínó-test (=forrásmészkő vagy édesvízi mészkő) épült ki, látványos vízeséssel. A fennsíktól délre fakadó karsztforrások (pl. Seredos-patak völgyfője) már a Sebes-Körös vizét táplálják, tehát a Berettyó és a Körös vízválasztója is a fennsíkon húzódik keresztül.
A Fekete-ponor-karsztfennsíkról szétnézve nem csak az erdőfoltokkal, legelőkkel tarkított, víznyelőkkel és dolinákkal lyuggatott karsztos tájban gyönyörködhetünk, hanem távolabb tekintve a Meszes, valamint a Szilágysomlyói- és Szilágynagyfalui-medencék is szépen feltárulkoznak.
A karsztfennsík pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
