Részlet a parajdi “Sókarszt” területéről
A kősó (vagy ásványtani elnevezéssel halit, képlete: NaCl) az egyik legrégebben használt ásványi nyersanyaga az emberiségnek. Ez részben azért van, mert a 20. századi modern tartósítási technológiák előtt a só volt az egyetlen, amellyel az élelmiszerek (pl. húsok) huzamosabb ideig való tárolását meg tudták oldani. A kősó napjainkban (is) alapvetően két forrásból szerezhető be: jelenlegi tengereink, sós tavaink vizéből, ill. fosszilis (azaz évmilliókkal ezelőtt képződött) sótelepek anyagából. Az Erdélyi-medence peremén ez utóbbiak bányászata zajlik évezredek óta (pl. Torda, Marosújvár, Vízakna, Parajd), ahová írásunkban is elkalandozunk. De ezennel nem egy ősi sóbánya mélyére ereszkedünk le, hanem azt vizsgáljuk meg a székelyföldi Parajd mellett, hogy a kősó hogyan viselkedik felszíni körülmények között. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A mai Erdélyi-medence egykori üledékgyűjtőjében a miocén földtörténeti kor közepén (a bádeni korszakban, kb. 15 millió éve) hatalmas beltengerek nyújtózkodtak, amelyek párolgó/bepárlódó vizéből oldhatóságuk fordított sorrendjében sófélék váltak ki. Ezek a sórétegek később vastag üledékrétegekkel temetődtek be, s a rétegterhelés hatására felboltozódtak, hatalmas gomba alakú sódiapírokat (vagy sódómokat) hozva létre. Ezekben a felszín közelébe préselődő sótestekben nyitották az első sóbányákat, így a parajdit is. Parajdon azonban nem csak a sóbányába ajánlott leereszkedni, hanem érdemes bejárni a településtől délre található „Sószorost” vagy „Sókarsztot” is. A védett területen több nyelven íródott információs táblák mutatják be a földtani/felszínalaktani látnivalókat, belépőjegy váltása ellenében.
A kősó az egyik legoldékonyabb, karsztosodásra leginkább hajlamos ásvány, amely már a „tiszta” csapadékvíz hatására is oldódni kezd. A meredek lejtőkön a talajtakaró lepusztulása után a csapadékvíz és a kősó kölcsönhatása azonnal megindul: az esővíznek közvetlenül kitett felszínen mikrobarázdákból és mikrogerincekből álló karrfelszín alakul ki, míg ahol nem érintkeznek közvetlenül, karfiolokra emlékeztető sótakaró képződik. A függőleges felszíneken, ahol a víz a lefolyás és a szabadesés közötti tartományban áramlik, drapériák jönnek létre, átmenetet képezve a karrok és a karfiolok között. Ilyen csodálatos, millió színben és formában pompázó sókarsztos térszínt járhatunk be a tanösvény 9 darab állomását érintve. Az állomások bejárása során találkozhatunk sós forrásokkal, sókristályokat „növesztő” pocsolyákkal, sós-agyagos iszapfürdővel, meredek lejtőkkel határolt sógerinccel, kősóban kialakult dolinával és víznyelővel, valamint az egykori József-akna maradványaival is.
A Korond-patak által kialakított „Sószorosban” sétálva tanulságos geológiai megfigyeléseket is tehetünk. A gyűrt sótestekben eltérő színű (sötétebb) és vastagságú, szintén gyűrt sávokkal találkozhatunk. Ezek azok az agyagosabb rétegek, amelyek még a sóképződés idején települtek be a nagyobb tisztaságú, fehéres színű sórétegek közé. A völgy oldalaiban tanulmányozhatók azok a fedő üledékes képződmények is (pl. agyagkövek, aleurolitok, homokkövek), amelyek a sórétegekre települnek.
A tanösvény tábláinak tanulsága szerint a kősót a helyeik már évszázadok óta felhasználják savanyúságok tartósítására, valamint a szalonna, és egyéb húsok tartósítására. A parajdiak tudták azt is, hogy a Korond-patakba nagyobb esőzések után kell kimenni halászni, hisz a patakba mosott kősó miatt a halak „kábult állapotba” kerülnek, könnyű prédájukká válva.
A „Sószoros” területén a „mindent a szemnek, semmit a geológus kalapácsnak” elvet érvényesítsük.
A „Sókarszt” pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
