Részlet a “Csárda-hegyi Őskarsztból”
A Déli-Bakonyban elterülő Úrkút község keleti határában, az Országos Kéktúra útvonala mellett példásan kialakított földtani bemutatóhely „repíti vissza” az idelátogatókat a Dunántúli-középhegység évszázmilliókkal ezelőtti földtani történéseibe. Hazánkban egyedülálló módon, a mangánérc kitermelése után feltárult egy kb. 180 millió éves tengeraljzat, amelyen egy igényes tanösvény segítségével kalandozhatunk végig. Eredjünk hát most a 2013-ban az „Év földtani értéke a Bakony-Balaton Geoparkban” megtisztelő címet megkapó, 1951 óta természetvédelmi oltalom alatt álló „őskarszt gyomrába”, s fedezzük fel annak földtudományi értékeit. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A mai Úrkút térségét hordozó lemeztöredék (az ún. Dunántúli-középhegységi-egység) az alsó-jura időszak végén (a toarci korszakban, kb. 180 millió éve) egy tenger alatti hegyekkel és medencékkel tarkított, tehát változatos domborzatú sekélyebb tengeri térszínen helyezkedett el. A közelebbi-távolabbi lemeztektonikai események vulkanizmusa (pl. óceánközepi hátságok fejlődése, szárazföldi kéreg riftesedése vagyis „felhasadozása”) olyan magas elemkoncentrációjú hidrotermális („forróvizes”) oldatokat generált, amely a tengervízzel keveredve megteremtette a későbbi mangánérc kiválásának lehetőségét (a folyamatot a tengervíz fölé emelkedő vulkánok robbanásos eredetű, szél által elszállított és üledékgyűjtőbe lerakódott tufái, s annak elmállása is erősítette). A későbbi bonyolult kémiai és/vagy biológiai (pl. baktériumok) reakciók eredményeként a tengeri forráskürtők körül, és azok tágabb (pár km-es) környezetében (fekete palák társaságában) karbonátos mangánérc (rodokrolit), valamit később ezek oxidációjával agyagközös oxidos mangánérc jött létre (utóbbi lehet helyben képződött és áthalmozott is).
A Csárda-hegy térségében az egykori tengeri forráskürtők környezetében közvetlenül egy kovás-vasas oxidos mangánérc vált ki, fémoxid-tartalmú agyagokkal egyetemben. Ezek az élénk domborzatú egykori tengerfenék kioldásos eredetű mélyedéseiben halmozódtak fel, amelyek a bányászat tárgyát is képezték. A különféle érctípusokat a későbbi földtörténeti időszakok üledékei fedték be, s óvták meg a lepusztulástól.
A felszín közelében található oxidos érceket már a 18. században felhasználták a kislődi vashámorban, valamint Úrkúton, üveggyártási célokra (üveg-színtelenítés). A sötét színű agyagos érceket később színezőanyagnak is használták (pl. cserépkályhák „csempéi”). A komolyabb ércföldtani kutatások azonban csak a 20. század első felében indultak el, s a tényleges kitermelés csak 1925-ben vette kezdetét a Csárda-hegyen, egészen 1930-ig. Ezen 5 év alatt kézi erővel kitermelték az oxidos mangánércet az egykori tengeraljzat mélyedéseiből, melynek hatására feltárult a nem teljesen helyesen „őskarsztnak” nevezett képződmény (erről a kutatók között még megoszlanak a vélemények).
A Csárda-hegy térségéből a bányászat súlypontja később áttevődött a környékbeli területekre, döntően mélyművelés formájában. A bánya az 1960-as években érte el a termelési „csúcsot” (évi 250 kt nyersérc), amelyet a dolgozók maximális létszáma (850 fő), valamint az összes vágathossz maximuma (több tíz km) is követett. Az 1970-es években Magyarország a 2. legnagyobb mangánérctermelő volt Európában. Hazánk egyetlen, s Európa egyik legnagyobb mangánbányája 2016-ban zárta be végleg a kapuit.
A toarci korszakban a Mecsek térségében is keletkeztek hasonló jellegű földtani képződmények, amelyekről itt olvashat.
Az „őskarszt” pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
