A “két Tisza” összefolyása Rahó határában
Magyarország nemzeti folyója a Tisza, amely a történelmi Kárpátalján, a mai Ukrajna területén ered. A Fekete- és a Fehér-Tisza egyesülése után a folyó Magyarország felé veszi az irányt, hogy azt átszelve, Titelnél (Szerbia) ömöljön a Dunába. A “szőke” folyónk hordalékával és vizével éltette Alföldünket, gazdag halállományával etette és adott munkát a mellette lakó népességnek. Az Alföldön hatalmas kanyarulatokat leíró Tisza viszont a Kárpátok hegyei között teljesen más arcát mutatja!
A Tisza két forrásból ered az Északkeleti-Kárpátok (Csornahora-hegység) vonulatai között. A két forrás egymástól légvonalban 53 km-re található, s ezek közül a Fekete-Tisza forrását tekintik a folyó tényleges forrásának, innen mérik a folyó hosszát (962 km a teljes hossz, s ebből hazánk területén 597 km-t tesz meg). A hegyek között kacskaringózó, sebes sodrású, patak méretű Fekete- és Fehér-Tisza Rahó városkája mellett fonódik egymásba. A képen is szépen látszik a bal oldalról érkező Fekete- és a jobb oldalról csatlakozó Fehér-Tisza. A Fekete-Tisza színe valóban sötétebbnek tűnik a másik ág vízszínéhez képest. Ennek az az oka, hogy a Fekete-Tisza olyan vízgyűjtővel rendelkezik, ahonnan kevesebb lebegtetett hordalék érkezik a folyó vizébe, míg a Fehér-Tiszáéról jóval több. Ezeknek döntően kőzettani (és egyéb) okai vannak, hisz a vízgyűjtő földtani felépítése fogja befolyásolni azt, hogy mennyi kőzetmálladék jut a Tisza vizébe.
A két ág vizének egyesülése után a Tisza délies irányban folyik tovább és a román határhoz érve élesen nyugat felé fordul. Huszt térségében hagyja el a folyó a Kárpátokat (Huszti-kapu) és indul hosszú útja felé, a magyar Alföld irányába.
Érdekes jelenség figyelhető meg a Fekete- és a Fehér-Tisza rahói egyesülésénél: néha felcserélődik a két folyó színe, s a “fehér” színből “fekete” lesz. Ennek a hirtelen időjárási eseményekhez van köze (pl. vihar és sok csapadék valamelyik vízgyűjtőn).
Az összefolyás pontos helyét és a rovat többi pontját itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
